Korai hajsza (Lisa&Jennie)

A reggelem természetesen, még a szokásosabbnál is szarabbul indul. Nem elég az, hogy már fogyóban van a fű, még a nap elejét is el kell basznia anyámnak az idegesítő ordibálásával. Meg sem lep már, szinte biztosra veszem hogy megint apám itta le magát taccs részegre. Igen, ő egy szemét alkoholista, aki itthon lustul egész nap hacsak nem a helyi kocsmában bandázik. A szülőm a közeli kisboltban eladónő, így a napja háromnegyedét ott tölti hogy megélhetést biztosítson nekünk. Szokásosan az ő vitájuk kelt ma reggel is. Anya állandóan ordibál apával, hogy álljon le ezzel az életmóddal, pedig anti-alkoholista fejjel nem tudja, mennyire kellemes a hatása és hogy mennyi mindent el tud az emberrel felejtetni. Mindeközben az öcsém, már rég az iskolában tanul mondván, hogy ő akarja valamire vinni. Minden évben ő az iskolaelső. 

Én amolyan átlagos kategóriába sorolható lennék, de a lógást mindig sokkal jobban élveztem mint a padban való punnyadást. Ebben természetesen segítséget is kaptam a legjobb barátnőm Lisa részéről, ki nem hogy pólyás korom óta ismer, hanem mindenben is benne van. Legyen szó a fűről, a hajmeresztő bulizásokról vagy csak szimpla ivásról. Külsőleg talán úgy tűnhet, hogy olyasfajta lány vagyok akit érdekelnek a szabályok, de ez közel sem igaz. A családi hátteremnek köszönhetően, túl hamar lettem felnőtt, mindemellett tagadni sem kell hogy a társaságom is segített ebben. Az anyám minden egyes alkalommal mikor teheti elmondja, hogy mennyire rossz hatással vannak rám, de szerintem pont az ellenkezője. 

Arról hogy milyen vagyok nem a barátaim tehetnek, ahogy arról sem hogy a szüleim elbaszták az életem a sok felesleges vitával. A testi fenyítésekről pedig inkább ne is említsünk semmit. Abban a pillanatban ahogy betöltöttem a tizenkilencedik életévemet és nagykorú lettem, nem szólnak bele a dolgaimba függetlenül attól hogy egy fedél alatt lakunk. Bár már jó lenne elhúzni ebből a koszfészekből. Mindig is normális családot akartam, azonban ez nem jött össze. Mára már a reményt is feladtam.

– Jennie, ébresztő! Meddig akarsz még itt döglődni? – ront be anyám a szobának nevezett kis egérlyukba, mire nem csak a szívbaj jön rám, de majdhogynem legurulok a matracomról.

– Nem te mondod meg mit csináljak – húzom a fejemre a takarót, reménykedve hogy ez majd lenémítja a nyivákolását, vagy legalább elüldözi. Semmi kedvem azt hallgatni arról, hogy milyen szörnyű ember vagyok, csak mert képes vagyok nyugodtan itt heverészni miközben ő keményen dolgozik.

– Jennie! Az anyád vagyok, hogy mersz ilyen hangnemet megütni velem szemben? – tépi le a takarót rólam elhajítva a lehető legmesszebbre. – Ha három percen belül nem jössz ki, magam rángatlak ki! – fenyegetőzik, végül villámokat szóró szemekkel az ajtót maga mögött becsapva kiviharzik.

– Még meg is érteném, ha valaha is lett volna anyám és nem csak úgy viselkedett volna mintha teher lennék – morgom az orrom alatt, közben pedig erőt véve magamon feltápászkodom. Lagymatag mozdulatsorral felkapom magamra a tegnap kitett megszokott fekete színű szettemet, amint pedig kilépek a szobámból megcsap a tömény soju szag. 

Végigcsoszogok a folyosón igyekezve minden lehető kontaktust elkerülni a szüleimmel, mi egyenlőre sikeresnek bizonyul. A konyhába beérve a tegnapi vacsora maradéka még a tűzhelyen van, így azt egy laza mozdulattal behajítom a kukába. A hűtőből kiszedem a gyümölcslevet, miből kortyolgatok egészen addig, amíg meg nem hallom valakinek a csoszogását.

– Nézzed má', há' valakinek sikerült felkelnie – jön be a konyhába apa maga után hozva azt a tipikus alkohol szagot.

– Te ne szólj hozzám – csapom be a hűtőt visszatéve a narancslevet, mélyen a férfi szemébe nézve, ki még jó hogy egyáltalán ellát idáig. Félszegen támaszkodik a mosdókagyló mellett, vörös az arca, a haja pedig kócos és zsíros. Na Ő tipikusan az az ember, akit tíz méterről szeretnél elkerülni ha meglátod az utcán.

– Milyen szépen fel van vágva a nyelved – kiált fel úgy, mintha süket lennék, nem kímélve a szájából is kiáramló kellemetlen szagtól.

– Na jó, én leléptem. Cigit viszek! – mondom leginkább magamnak tekintve hogy amint kilépek a nappaliba senki sem figyel már rám, s zsebre teszem az asztalon lévő bontott dobozt.

Magam mögött becsapva az ajtót indulok meg a szokásos gettó jellegű, de mégis otthonos helyre, hol remélhetőleg nem egyedül kell lazulnom. Szerencsére egyáltalán nincs messze a lepukkant apartmanunktól, így a sietős lépteimet lassúra veszem, mert teljesen felesleges rohannom. Két saroknyi séta az egész.

– Ya~ Jennie! – hallok kiabálást és füttyentést magam mögül, ahogy pedig visszafordulok megnézni, hogy ki az az elmeháborodott senkiházi aki ismer engem és még rám is fütyül, meglátom hogy a Lisával alapított bandánk két tagja Hyunsuk és JiHoon baktat úgy jó négy méterre mögöttem. - Egyedül vagy, látszólag pedig se füved, se cigid - lépnek mellém percekkel később, miután megálltam és bevártam őket.

- Ah, egy szót se - forgatom meg a szemeimet lepacsizva velük. - Hova?

– Megyünk megnézzük a múltkori csatornát – biccent JiHoon az erős rész felé, utalva az egy hete látott alagútra. Bólintok minden egyéb válasz nélkül, velük együtt elindulva közben. Egyenlőre ugyanabba az irányba megyünk. – Na és te Noona? Merre mész? – kérdezi HyunSuk észre sem véve, hogy már megint a betiltott, idegesítő becézésen hív.

– Kértelek, hogy ne hívj így, ha nem hagyod abba, legközelebb megverlek – pillantok rá mérgesen, kellően fenyegetően. – Megyek a gettóba - adok rövid, egyszerű választ. – Szóval én itt le is kanyarodom – torpanok meg egy elágazásnál, majd elköszönve tőlük már ott sem vagyok. Alapjáraton mindannyiukat bírom a csapatból, de mikor egyáltalán nem kívánod az ő társaságukat, nehéz kontrollálni magamat hogy ne akarjak azonnal elmenni. Ha mondhatom ezt, ChangMin a legnormálisabb, csendes, és csak akkor ered meg a nyelve hogyha részeg vagy kellően betépett. 

Ötven lépést követően már az erdő széli kis elhagyatott romos épület előtt is állok, mi a bandánk kicsiny otthona. Bemászok az ablakon, egyenesen rá a kanapéra mire hogy rá tudjak ülni arrébb kell tennem pár üres vodkás és egyéb üveget. Kényelembe helyezve magamat kiszedek egy szál cigit és rágyújtva jó mélyet beleszívok.

– Hahó – kiált be Lisa az ablakon, minek egyébként a nyílása nincs olyan alacsonyan mint ahogy lennie kellene, így ha be akarsz jönni vagy a leomlott boltozatú bejárati ajtó felől kell jönnöd, vagy valamelyik ablakon.

– Mi az? – fordulok hátra elhúzva az ablak előtt lógó, szürke szakadt anyagot.

– Segíts felmászni – nyújtogatja a kezét, mit én épphogy elérve megragadok és ahogy nekifut a falnak felrántom. – Adj nekem is, megszenvedtem mire bejöttem – kérlel, én pedig az öléve dobva a dobozt hagyom hogy kivegyen egyet és hasonlóképpen mint én, rágyújtson. – Mi a pálya? – érdeklődik a bagóját megszívva, közben undorodó arccal arrébb tesz egy használt óvszert zsebkendő segítségével. – Szerintem Hyejeong és WooBin megint egzotikus szexpózokat gyakoroltak éjszaka – teszi hozzá hányást imitálva, min megborzongok.

– Komolyan mondom, legalább ne a kanapén – fintorgok, majd faggatni kezdem arról, hogy sikerült e beszereznie a rendelt mennyiségű füvet. 

– Naná! Még mi az hogy – vigyorodik el elégedetten, miközben egy bőségesen nagy zacskó zöldet nyom a kezembe. – Kaptunk árengedményt, mert megvettem mindet amije volt.

–  Tépünk? – szívok egy utolsót a cigimbe, majd a földre dobva eltaposom, a csikket pedig egy üres energiaitalos dobozva hajítom be.

– Tépünk!

– Jól van – bólintok rá, tíz per alatt pedig megcsinálok annyit amennyi elég lesz a csapat számára egy hétig. Elpakolok Lisa táskájába, hiszen az ő tulajdonában áll minden nemű eszköz, mivel jointot vagy cigit lehet kreálni. Megfogok egy szálat, a barátosném is így tesz, mielőtt pedig rágyújtanánk összeütjük a jointjainkat minthogyha alkohol lenne.

– Gondolkodtam - kezd bele utána szívva is egyet. – A mostani életünk egy rakás szar. Az unokatestvérem Szöulban egy elég nagy bandát vezet, mikor pedig a héten felhívott, felajánlotta hogy csatlakozzak hozzá. Miközben idefelé tartottam elöntöttem, hogy elmegyek és szeretném ha te is jönnél velem.

– Klasszul hangzik – rántom meg a vállamat hátradőlve a heverőn, már tudom is én hányadik slukk után. Sosem érdekelt igazán hol lakom, az én családom egy romlott közeg. Sosem építenek, inkább csak rombolnak.  Egyszóval: fullasztó. – Mindenképpen benne vagyok. El ne merj menni nélkülem! – pillantok rá fenyegetően, min felnevet ám utána erőteljes bólogatásba kezd. 

– Majd én kidobom – veszi ki a kezemből negyed óta múlva a már-már elégő papírt majd egyszerűen elsétál vele. – Jönnek a többiek. Lépjünk – veszi fel gyorsan a táskáját, majd pedig egy könnyed mozdulattal kiugrik az ablakon. Követtem a példáját, megismétlem a mozdulatot könnyedén landolva a földön. Némán, gyorsan hagyjuk el az épületet szerencsére elkerülve a többieket. Lisa az erdei útra tér, mi pont a házuk mögött halad el. Betépve sétálunk egymás mellett, néha-néha meginogva. 

– Most, hova is megyünk? - kérdeztem meg hirtelen, miközben azt próbálom meg elemezni hogy láthattam-e egy szarvast.

– Hozzánk, mert senki sincs otthon – áll a kert végi kapujuknál, min bepötyögve a kódot kinyitja.

– Gyere – lép be, én szorosan mögötte. Kismillió éve nem jártam náluk, talán akkor utoljára mikor hat éves voltam. Lisa nem szeret a szüleiről beszélni legfőképpen, azért mert az apja a város polgármestere. Lerugdosom a cipőmet ahogy a hátsó ajtóhoz érünk, a kabátomat meg a kanapéra dobom ahogy beljebb sétálok. Itt minden ugyanolyan. – A szobámba – kiabál ki nekem az említett helyiségből, mert még mindig a nappalijuk közepén állok. A hang irányába sétálok, majd szépen belököm az ajtóját. Eltűnt az általam várt rózsaszín, habos-babos kavalkád ami gyerekkorunkban mindig őt jellemezte, helyette szürkék a falak, az ablak alatt van az ágya, a mellette lévő falon a szekrénysor, vele szemben meg a festő állomása. Lisa egy művészlélek azon felül, hogy vagány. – Jennie – szólal meg furcsa hangon, minek köszönhetően mellé lépek.

– Mi az? – érdeklődöm tőle ráfogva a könyökére, elérve hogy a szemembe nézzen.

– Valamit tudnod kell, de előbb szeretném ha valamit megtennél.

– Ne kímélj – dőlök hanyat az ágyára, ő pedig csak leül rá.

– Lehetne hogy megcsókolj? – kéri, meglepve ezzel teljesen. – Ne kérdezd, de ez szerepel a bakancslistám elején. Sok idő kellett mire eljutottam odáig hogy tudjam miért. Szóval ne vonj kérdőre csak tedd meg értem, jó? – komolyodik el, én pedig semlegesen állva az egészhez felülök, és az ajkaira hajolok. Villámcsapásként ér az érzés miközben megmozdítom a számat. Adrenalin száguld végig a testemen, felébresztve minden egyes sejtet bennem. Olyan puhák az ajkai, hogy erőt kell vennem magamon, hogy ne mélyesszem bele a fogaimat erősen. Ehhez képest ő egyáltalán nem fogja vissza magát. Az egyik másodpercben még mindketten az ágyon ülünk, a következőben már Lisa hozzám simulva ül az ölemben. A kezeim magától cselekednek, beletúrok a selymes hajába, egy futó pillanatig eltűnődök, hogy mégis mi a fene az az érzés ami erősen kavarogva bennem vágyat kelt iránta, de aztán Lisa áttuszkolja a nyelvét a számba elérve hogy többé már ne érdekeljen ez az egész. 

– Szerettelek Jennie – suttogja Lisa az ajkaimra, bennem pedig az ütő is megáll. 

– Múltidőt használsz – adom válaszul, habár egyáltalán nem értem mi ez az egész.

– Tudom – válaszolja, aztán úgy lök el magától mintha fertőző lennék. – Megvan az oka, ahogy minden másnak is.

– Ugye tudod, hogy semmit sem értek? – kérdezem tőle összeráncolt szemöldökkel, közben érezve a lüktető ajkaimat amit a csókja okozott.

– Mindennek megvan az oka! – válaszolja ingerülten. Valami nem stimmel vele. – Szerettelek - folytatja, végül nagy levegőt vesz és mélyen a szemembe néz. – Pont ezért sajnálom – teszi hozzá, majd az éjjeliszekrény fiókjából előszed egy pisztolyt pánikot keltve bennem. 

– Mégis mi a fenét akarsz te―

Teszem fel neki falfehér arccal a kérdést, csakhogy képtelen vagyok végigmondani, ugyanis miközben beszélek ő meghúzza a ravaszt, a szobát pedig belepi a vére. Sikoltva kapok a telefonom után hogy tárcsázhassam a mentőket, csakhogy nem találom meg. Mégis mi a fene? Hogy... Hogy tehette ezt, a családjával, velem, de leginkább önmagával szemben. Ez a fűtől van? Túl sokat szívott? Mégis mi... mi történt?