A tükör előtt állva, igencsak kócos, lenőtt hajú, huszonnégy éves, magas fiú néz vissza rám. Belesimítok párszor a barna, már-már inkább feketés frizurámba, hogy az ma reggel, nézzen is ki valahogy. Ma megyek a fodrászhoz, persze mind ezt csak iskola után. Sosem szerettem lógni az iskolából, főleg nem ilyen egyszerű, jelentéktelennek tűnő dolog miatt. Az utolsó évemet végzem a szöuli egyetemen, de úgy érzem, miután megkapom a diplomámat, nagyon fog hiányozni a tanulás. Mivel a családom összes tagja, eléggé "elit", így belém nevelték a jó modort, meg persze a tanulási szenvedélyt is. Gyűlölöm, ha valaki jobb nálam, például jobb a tanulmányi eredménye. Olyankor mindig lefizetem az illetőt, csak azért, hogy szándékosan rontsa le magát négyesre, így pedig újra én leszek, az egyetlen és legjobb tanuló. Ma sem történt ez másképp. A kollégiumon keresztül, az iskola épületéig sétáltam, ahol a legjobb barátom várt rám.
- Na jó reggelt. - nyújtja a kezét kézfogásra, amit megrázok.
- Neked is. Tudjuk már, a tegnapi dolgozat eredményét? - kérdezem tőle, közben az iskola folyosójára próbáltam bejutni.
- Igen. Szokásosan te vagy az első. - mondja Kai, a nyakkendőjét igazgatva.
- Nagyszerű! - vigyorodom el elégedetten, majd pedig miután az utolsó lányt is kiengedtem az ajtón, végre én is besétálok az ajtón, a sarkamban Kaial. Az előadásterembe foglalunk helyet, miután lepakoltuk a cuccainkat a szekrényeinkbe. Pár perccel az érkezésünk után, a professzor is betalál a terembe, ezzel hozzákezdve az élménnyel teli, izgalmas előadásba. Minden egyes szavát lejegyzetelem a papírra, csak a biztonság kedvéjért, netalántán nehogy olyat kérdezzen, amit nem írtam le. Szinte biztos voltam benne, hogy a következő órára is fog velünk beadatni, egy legalább ezer oldalas, csupa érdekes tényről szóló esszét. Nincs olyan, hogy ne én adnám be először, mert végül is, én vagyok a legokosabb mindannyiunk közül ebből, pedig az következik, hogy én írom meg leghamarabb.
Az előadás végeztével, összerendezem az irataim, a könyveimet magamhoz veszem, aztán pedig egyszerűen kisétálok a teremből.
- Hallod! Ki a srác? - rohan utánam Kai, az arcán pedig, kíváncsiság fedezhető fel..
- Milyen srác? -vonom fel a szemöldököm, ezzel jelezve neki a nem tudásomat.
- Tudod.. akinek két pont kellett ahoz, hogy olyan jót írjon mint te. - harapja be a száját, tudja már, hogy mi fog jönni, ezért, csak félénken behúzza a fülét, farkát.
- Mi van? Melyik az? - csapom be, idegesen a szekrényem ajtaját.
- Luhan a neve. De hidd el, úgy se tud nálad jobbat írni. Nálad, nincs jobb. - adja a tudtomra Kai, közben pedig kivesz pár könyvet a szekrényéből.
- Köszönöm Ez jól esett, bár tudtam róla. - veregettem hátba, a szekrényében kutató fiút. - Később találkozunk. Megyek, mert még van két előadásom, és még beadandóm is van Dr. Kimnek. - támaszkodtam meg a szekrénye mellett.
- Jó, persze. Menj, csak. - dugta ki a fejét, hogy rám tudjon nézni.
- Majd találkozunk. - pacsiztunk le, utána pedig a 186-os terem felé kezdtem sétálni, ami nincs a legközelebb. Négy folyosó választ el a teremtől, jelen pillanatban. Kicsit tempósabban kezdtem sétálni, aminek az köszönhető, hogy nekimentem valakinek.
- Aish.. ne haragudj. - nyújtottam kezet, a számomra ismeretlen srácnak.
- Ugyan.. mindenkivel megesik. - kapaszkodik a kezemben, hogy feltudjam húzni. Amint ez sikerült, felszedtem a könyveit, amiket az ütközés során elszórt. Meg se vártam a köszönetét, már rohantam is a terem felé. Bő tíz percen belül, a fáradtságtól lihegve nyitottam be a terembe. Dr. Kim, ott ült a kis professzori asztalnál, és ha jól látom, egy beadandót javított. De.. hisz´ ez lehetetlen! Mindig, én vagyok az első, most pedig beelőzött valaki. Ezt, nem hiszem el.
- Dr. Kim. Itt a beadandó, remélem én vagyok az első. - tettem le az asztalára, a hatalmas köteg fehér pakkot.
- Sajnálom Sehun. Luhan épp az imént, adta be. Ha pár perccel előbb érkezik, akkor maga az első. - mondta, közben rám sem nézve, unottan tovább javítgatja Luhan esszéjét.
- De, tudja, hogy mindig én vagyok, az első! - túrtam, a hajamba idegesen.
- Ez esetben, veszélytársa akadt. Ugyanis, ez egy hibátlan munka. - tette félre elégedetten Luhan munkáját, a már közel sem fiatal nő.
- Professzor, kérem. Az enyém bizonyára, sokkal jobb. - húztam önelégült vigyorra, a képemet.
- Bizonyára. - biccentett, ezzel pedig azt sugallta nekem, hogy ugyan olyan jó lehet, mint mindig. Végezetül, illedelmesen elköszöntem és kisétáltam a teremből. Kai jött szemben velem, az egyik alsóbb éves lánnyal maga mellett. Mikor meglátott, ideintett, de semmi több. Továbbsétált, én pedig mit sem törődve vele, mentem be a szemben lévő előadás terembe.
Szokásosan telt a másik kettő előadás is, bár ezeket talán jobban élveztem, mint bármely másikat a mai napon. Igen aktív szoktam lenni, de most különösen megakadt a szemem, azon a srácon akit fellöktem. Ő is túl aktív volt. Csak nem, le akarna előzni? Mert ha ilyesmi, járna a fejében.. abban, a csinos kis fejében.. Miket, beszélek én?! Csak, el akarja venni, az én helyem.
- Sehun. - hallok meg egy, bársonyos, lágy hangot, a hátam mögül.
- Tessék? - fordulok hátra, hogy tudomást szerezzek, a hang tulajdonosáról. Ám, nem gondoltam volna, hogy pont ő fog ott állni.
- Bocsi, a zavarásért. Nem akarlak feltartani, csak tisztázni szeretném a dolgokat. - pislog rám, a nagy bambi szemeivel. Mit akar ez tisztázni? Nem értem..
- Kezd akkor. - felelem kicsit sem, kíváncsian. Mi közöm, az ő dolgaihoz?
- Csak, tudod.. az utóbbi időben, rájöttem, hogy ha kezdeni akarok magammal valamit, a jövőben.. akkor tanulnom kell. Eddig, nem törődtem vele, de most.. most szeretnék jobb lenni. Persze, nem akarom, hogy úgy érezd, el akarom venni a helyed. Mert, ez egyáltalán nem így van! Kérlek, érts meg. - mondta a szemembe, ami nagyon jól esett.
A pulcsiját kezdte el piszkálni, közben gondolom, azt várta, hogy mondjak neki valamit. A gondolataim az elmémben, kuszán kavarogtak. Nem tudom, hogy pontosan mi miatt, de kavarogtak.
- És.. nem akarok, jobb lenni nálad. Igyekszem, mindig mögötted lenni, pár ponttal.. - nézett le a földre zavartan.
- Luhan. Nekem, mindegy mit csinálsz, csak ne legyél jobb nálam. - szólaltam meg nagy nehezen, a közömbös, beképzelt, sokat mondó hangomon. - Most pedig, ha megbocsájtasz.. - köszörültem meg a torkom, majd pedig hátat fordítottam neki és fojtattam az utam, kifelé az egyetemről. A tekintete szinte, lyukat éget a hátamba, de mit sem törődve vele, tolom meg az ajtót, amin először pár lány, végül én is kimegyek. Felszállok, a belváros felé tartó buszra, ugyanis, mint említettem, fodrászhoz megyek. Ismét, szőke szeretnék lenni. Sokan megdicsérték, az egykori szőke frizurámat, most pedig arra gondoltam, diplomaosztásig lehetnék ismét szőke. Most, elég sok idő lesz, mire beérek a belvárosba, úgyhogy leültem egy szabad helyre, a fülhallgatómat, pedig a fülembe dugtam.
Épp a kedvenc számomat hallgattam, amikor egy nagyon ismerős srácra kúszott a tekintetem. Felismerni, ugyan nem tudtam volna, mert háttal állt nekem, de tudtam, hogy ismerem. A haja szőke, néhol pedig, inkább világosbarna. Próbáltam, nem tudomást venni róla, de azért ott bujkált a szemem sarkában. Valamiért, nem hagyta, hogy a tekintetemet levegyem róla. Túlságosan is, vonzza a szemem.
A megállóhoz, egyre jobban közeledtünk, már csak pár méter és le kell szállnom. A busz fékez, aminek hatására, enyhén előre dőlők, bár nem annyira, hogy kiessek. Legnagyobb meglepetésemre, az ismerős alak is leszállt a buszról, majd pedig arra az irányba indult, amerre a fodrászat volt. Az pedig, még nagyobb meglepetésként ért, mikor kinyitotta fodrászat ajtaját és belépett rajta. Mégis, ki ez az ember? A gondolataimat hátrahagyva, igyekeztem én is bejutni utána, ami lássuk be, elég egyszerű feladat volt.
- Luhan drágám! Hát megjöttél? Azonnal ragadj magadhoz minden felszerelést, és kezdj bepakolni a magánszobába. Tudod, az igényesebb vendégeink miatt. Ma lesz, legalább kettő! - szaladt az ismeretlen emberhez, egy középkorú, magas, vékony nő. Megálltam az ajtóban, a szám elnyílt a meglepődöttségtől. Luhan, az az ismeretlen? Hiszen.. neki még, az egyetemen kellene lennie! Vagy.. nem? Luhan, csak mondott valamit a nőnek, majd hátrasétált egy kisebb szobába.
- Elnézést! Segíthetek? - jött oda hozzám, a nő.
- Oh Sehun vagyok. Időpontom van háromra.. - keresem elő a kabátom zsebéből, azt a papírt, amit múltkor a kezembe adtak az időponttal.
- Jaj, kedveském! Ne keresse elő! - hadonászott a kezeivel, össze-vissza. - Elhiszem, hogy időpontja van. Kérem, csak menjen be abba a szobába. - mutat arra a helyiségre, amiben épp Luhan tartózkodik.
- Persze. - hajolok meg, amit viszonoz, utána pedig, már ott se vagyok. Nem tudom miért, de gyorsabban mentem be a szobába, mint ahogy azt terveztem, ezzel pedig Luhant halálra ijesztettem. Becsukom magam mögött az ajtót, aminek köszönhetően, felhívom Luhan figyelmét magamra. Amint a tekintetével rám néz, tisztán fellelhető benne a meglepődöttség. Pislog párat, hogy meggyőződjön arról, hogy biztosan engem lát-e, amint pedig ez sikerült, pír fut az arcára.
- Ü-ülj le.. - utasít, közben pedig a szőke hajfestékemet kezdi el kicsomagolni.
- Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. - vettem le a kabátomat, majd pedig elhelyezkedtem a kényelmes, kipárnázott székben.
- Családi vállalkozás. - rántotta meg a vállát egyszerűen. Többet nem szóltunk, egymáshoz, csak bekeverte a festéket, amit aztán állni hagyott, amíg leszívja a hajam. Előszedte a hajleszíváshoz való kellékeket, majd pedig azt kezdte összekeverni. Bő tíz perc után, mögém lépett és elkezdte felkenni a fejemre. Az előttem lévő tükör segítségével, pedig ezt mind jól láttam. A lehető legóvatosabban próbálta, felkenni a fehér színű akármit a hajamra. Nyilván felfigyelt arra, hogy őt nézem miközben dolgozik, mert mikor a tükörbe nézett és a tekintetünk találkozott, zavarában elvörösödött. Persze ez akaratlanul is, mosolygásra késztetett. Arról nem is beszélve, hogy mennyire aranyos mikor zavarba jön. Az pedig, különösen jó érzés, hogy ezt a zavart én váltom belőle ki, még ha fiú is. Engem ezek a dolgok, nem zavarnak.. inkább, csak jó érzés tudatában lenni annak, hogy ilyen dolgokat válthatok ki az emberekből.
- Most pedig, várunk. - sétált ki mögülem, egyenesen az elém, pontosabban a kis gurulós szekrényhez. Letette az előbb használt kellékeit, a kesztyűjéről pedig lemosta a szőkítőt.
- Mire várunk? - tettem fel egy roppant egyszerű, és érdeklődő kérdést.
- Arra, hogy leszívja a hajad színét. - fordult felém, csípőjét pedig a szekrénynek támasztotta. Az egyik kezéről, lehúzta a gumikesztyűt, a már kesztyű mentes kezével pedig beletúrt a hajába.
- És az mire jó? - kíváncsiskodtam tovább.
- Nem tudom, hogy miért érdekel ennyire, ha utálsz. - forgatta meg a szemeit, majd pedig az ajtóhoz sétált, hogy azt becsukja és bezárja.
- Nem utállak. Honnan szedted ezt? - kérdeztem, miközben ő a hajamról kezdte lemosni, a rajta lévő már sárgás, habos masszát percekkel később.
- Nem is tudom.. Próbálok kedves lenni, te meg bunkó vagy. Ma is, az egyetemen, nyíltan közöltem, hogy nem a helyedet akarom, erre bunkó módon lerázol.. és ez, nem esik túl jól. - sóhajtott egy nagyot, a megbántottsága jeléül.
- Mond.. miért zavar ennyire? - kérdeztem félve.
- Sehun.. ez már nem lényeges. Zavar, és kész. - sétált el a hajfestékemért, amit miután a kezébe vett, elkezdte felvinni a hajam tövére, majd a hosszára. Nem szóltam hozzá, igazából.. nem akarom zavarba hozni. Szegény, így is eléggé abban van..
Miután megszáradt a festék, alaposan átmosta, majd pedig megszárította, az immár szőke tincseimet. Láttam rajta, hogy tetszik neki a látvány, de igazából, nem tudtam rá semmit mondani. Mivel előre fizettem, most nem kellett ezzel bajlódnom. Megköszöntem Luhannak a munkáját, és már indultam is kifelé. Az ajtónál viszont, szembesülnöm kellett azzal, hogy bizony zárva van.
- Luhan.. nyisd ki, kérlek. - néztem hátra, ahol ő csak lehajtott fejjel nyújtotta a kulcsot. Nem tudtam mire véljem ezt a viselkedést, de ha most itt hagyom, nem lesz jó a lelkiismeretemnek.
- Nyisd ki, csak tedd meg. - suttogta, közben pedig, még mindig a kulcsot nyújtotta. Kivettem a kezéből, de nem mentem el. A hátsó zsebembe süllyesztettem az imént kapott fémet, majd Luhan elé álltam. A rögzített pultnak volt dőlve, a feje pedig még mindig le volt hajtva. Az álla alá nyúltam két ujjammal, azokkal pedig, felemeltem a fejét. Az arca a meglepődöttségtől és a zavartól, enyhén piros volt, a tekintete, pedig közel sem volt olyan vidám, mint szokott lenni. Kedvem lett volna megcsókolni, de nem tettem.
- Mi a baj? - kérdeztem, még mindig ugyan abban a pózban.
- Sehun.. én.. nem .. azt hiszem... - makogott, a tekintete azonban cikázott a szoba összes pontján.
- Most van lehetőséged elmondani. Lehet, később nem lesz. - csóváltam meg a fejemet, majd pedig elléptem tőle.
- Sehun.. én.. - dadogott, közben pedig az ajkait rágta.
- Mindegy.. felejtsd el. - kaptam fel a kabátomat, aztán pedig neki hátat fordítva, sétáltam az ajtó felé. Elkapta a karomat, ami elég váratlanul ért, mert a kabát, kiesett a kezemből.
- Sehun, én azt hiszem, kedvellek. - jött az a bizonyos mondat, és szó ki a szájából. El sem akartam hinni, hogy ezt mondta. Luhan meleg lenne? De hisz én hetero vagyok, még is úgy érzem, hogy élnem kellene ezzel a lehetőséggel. Az alkalomadtán élve, fordultam felé, és kaptam az ajkaira. Bízom a megérzéseimben, már pedig, ha azt mondja, hogy nem kellene elmennem, akkor nem megyek. Próbáltam, éreztetni vele azt, hogy épp egy csókba vontam, de Luhan csak lefagyva állt.
- Lu.. így sosem lesz belőle semmi. - mondtam, az ajkaitól pár centire.
- Te.. te is? - nézett a szemeimbe félve.
- Sosem tudom meg, ha most nem lépsz. - válaszolom, ő pedig mélyen elpirult. A kezeimet rásimítom az arcára, a hüvelykujjam pedig végigsimítom az ajkán. A szemeit lehunyta, ezzel késztet a folytatásra. Lassan rátapadok az ajkaira, amit viszonoz is. Puha ajkai, tökéletesen illenek az enyémekbe. Fel se tudom fogni, hogy épp, egy velem azonos nemű emberrel.. csókolózok. Pár éve, nem gondoltam volna erre, hogy velem megtörténhet ilyesmi. De most, most igen is élvezem. Érzem, hogy Luhan, az az ember, akit nekem találtak ki.
Nyelvem bejutást kér tőle, amit meg is ad. Lassú tempót próbálok diktálni, de ő csak egyre arra buzdít, hogy gyorsítsak. Talán többet akar? Ennyire, vonzónak tart?
- Mit szeretnél Lulu? - kérdezem tőle, az ajkaira suttogva.
- Téged. Itt, és most. - húz vissza magához a tarkómnál fogva.
- Nem gyors ez egy kicsit? - toltam el magamtól annyira, hogy a szemeibe tudja nézni.
- De. De most az egyszer, nem érdekel. - rázta meg a fejét, épp annyira aranyosan, hogy felizgasson engem. Ösztönösen emelem fel a combjánál fogva, és teszem fel a pultra. A szürke testhez álló pólóját, lecibálom róla, majd ismét az ajkai kóstolgatásába kezdek. A hasfalát kezdem simogatni, amitől a hideg rázza ki. Kezeit a pólóm alá akasztja, ami célzás arra, hogy rajtam több a ruha. Egy pillanat erejéig elválok tőle, hogy levegyem a pólóm, és a nadrágom. Egy szál boxerben állok előtte, ami zavarba hozza.
- Most még, letudok állni. - nézek a szemeibe, de ő csak megrázza a fejét, és magához von egy csókra. A csók alatt, kibújtatom a nadrágjából, amivel jön az alsónadrágja is. Az egyik kezét ijedten maga élé teszi, de én elveszem onnan és összekulcsolom a sajátommal.
- Ne takard el magad. Hisz´ gyönyörű vagy. - simítok az arcára lágyan. A zavartól piros arca, vágyat tükröz. Én is leveszem az utolsó ruhadarabot magamról, így már anyaszült meztelenek vagyunk mindketten. Ismét egy csókba vonom, majd ráérősen puszilgatni kezdem a nyakát, majd a mellkasát, onnan pedig egyre lejjebb haladok. Rápuszilok a hosszára, mire egy jóleső sóhaj hagyja el a száját.
- Mond, mennyire hangszigetelt a szoba? - emelem rá a tekintetem, de közben folytatom a nemessége puszilgatását.
- A-azt hiszem, eléggé. - zihálja, a vágytól ködös szemei, pedig gyémántként csillognak.
- Akkor, ereszd ki a hangod. Ne félj, tudom, hogy mire vagy képes. - mosolyodok el, aztán pedig a teljes hosszát bekapom. Az érzésre, felnyög, a kezei pedig a szőke hajamat markolásszák. Nem zavar az érzés, inkább csak beindít. A nyelvemmel átnyálazom a teljes hosszát, majd a lehető leglassabban kezdek mozogni rajta. Néha, a fogammal egy-egy részét megkarcolom, mire felmorog.
- Hu-hunnie... h-ha így.. így folytatod.. idő e-előtt e-elmegyek.. - szuszog, az édesen elhaló hangján. Kizárt, hogy ennyitől elmenne, de inkább ráhagytam. A fejemet egyre gyorsabban kezdet mozgatni, de nem akartam túl sokáig időzni vele, így inkább csak végezetül kettőt szívtam a makkját, és kieresztettem a számból. - Hunnie.. n-nekem.. ez lesz az e-első olyan.. - pirult el, ami elég látványos volt.
- Nem kell félned, míg engem látsz. - álltam fel, majd az arcára simítottam a kezem, és mélyen megcsókoltam. Eközben, a megfelelő pózba varázsoltam, és belevezettem az első ujjam. Belenyögött a csókba, bár igyekeztem minél óvatosabb lenni, kénytelen voltam rendesen felkészíteni őt. - Lu.. ha nagyon fáj, szólj. - váltam el a mondat erejéig az ajkaitól, majd a választ meg se várva csókoltam meg újra. Az első ujjam mellé, társítottam a másodikat, így már ketten mozogtam benne. Látszólag kellemetlen volt neki, de csak szaporábban vette a levegőt. Amint a második ujjamat megszokta, jött a harmadik.. majd a negyedik. Ezeknél, már komoly fájdalmat érezhetett, mert pár könny folyt végig az arcán.
- Mindjárt vége. - simítottam le arcán rakoncátlankodó, könnyet.
- Ühüm.. - szegezte hátra a fejét, ezzel utat engedve az élvezetnek. Tényleg próbáltam figyelni rá, de ez addig nem megy, míg nincs felkészítve, az amúgy nem kis méretemre. Kihúztam belőle az ujjaimat, amit felváltott a méretem. Először, épp, hogy csak betettem, utána pedig, csak arra vártam, mikor szokja meg. Amint megérezte, hogy ez bizony már nem az ujjam, mélyen felnyögött. Elkapta a pólómat, ami segítségével magához húzott, és megcsókolt. Biztosan, könnyebben megy neki a fájdalom elűzése, ha elfeledtetem a csókommal. A lábait a csípőmre kulcsolta, majd magába vezette a hosszam és beleült. Az érzésre, mind a ketten felnyögtünk, de még így se mozogtam.
- Olyan buta vagy. - simítottam ki a homlokából egy nedves tincset. - Magadnak okozol fájdalmat. - pusziltam a homlokára.
- Nem akarlak megváratni. - bújt a mellkasomba, mint egy kismaci.
- El sem hiszed, hogy meddig tudnék várni, csak ezért, hogy ne fájjon neked. -pusziltam a hajába. - Szólj, ha készen állsz rá. -simítottam a kezemet a hátára, közben pedig éreztem, hogy teljesen kitöltöm.
- Me-mehet..- feküdt hanyatt a pulton, közben pedig, még mindig tövig benne voltam. A lehető leglassabban kezdtem mozgatni a csípőm, kezemmel pedig a mellkasát simogattam nyugtatás kép. A körmeivel a pultot karmolászták, ami olyan hangot adott ki, mint mikor egy kiscica próbál kijutni a ládából. Gyönyörű látvány volt, azt nézni, hogy Luhan élvezkedik alattam. Az szemeit lehunyta, a fájdalmat pedig az élvezet vette át. Egyre gyorsabban mozogtam benne, felbátorodva, már-már vadul. A mellkasán lévő kezem, a férfiasságát vették kezelésbe, azaz simogatni kezdtem a teljes hosszát. Nem akartam plusz élvezetet adni neki, hiszen így is nemsokára elmegy.
- Sehhun.. nehh.. - vette el a kezem a hosszáról. - Nehm.. khell.. -kulcsolta össze az előbb megszerzett mancsomat a sajátjával. - Mi.. mindjárt.. - nyögte, nekem pedig több nem kellett. Az utolsó lökéseket adtam meg neki, ő pedig a nevemet hajtogatva ment el. Nekem se kellett több, amint megéreztem, hogy körém szűkül, én is elmentem..benne. Levegő után kapkodtam, közben pedig kihúzódtam belőle. Egy papírzsepivel letöröltem a hasfalán található fehér testnedvet, majd a használt papírzsepit kidobtam. Felhúztam rá az alsóját, utána pedig magamra is. Egy lágy puszit nyomtam a homlokára, és szorosan magamhoz öleltem.
- Ígérd meg, hogy nem csak ennyi lesz belőlünk... - szólalt meg Luhan, már a fodrászat előtt.
- Megígérem. - mosolyogtam rá, aztán pedig megcsókoltam. Nem érdekelt, hogy ki lát, és ki nem, nekem, már csak ő számított.
- Na jó reggelt. - nyújtja a kezét kézfogásra, amit megrázok.
- Neked is. Tudjuk már, a tegnapi dolgozat eredményét? - kérdezem tőle, közben az iskola folyosójára próbáltam bejutni.
- Igen. Szokásosan te vagy az első. - mondja Kai, a nyakkendőjét igazgatva.
- Nagyszerű! - vigyorodom el elégedetten, majd pedig miután az utolsó lányt is kiengedtem az ajtón, végre én is besétálok az ajtón, a sarkamban Kaial. Az előadásterembe foglalunk helyet, miután lepakoltuk a cuccainkat a szekrényeinkbe. Pár perccel az érkezésünk után, a professzor is betalál a terembe, ezzel hozzákezdve az élménnyel teli, izgalmas előadásba. Minden egyes szavát lejegyzetelem a papírra, csak a biztonság kedvéjért, netalántán nehogy olyat kérdezzen, amit nem írtam le. Szinte biztos voltam benne, hogy a következő órára is fog velünk beadatni, egy legalább ezer oldalas, csupa érdekes tényről szóló esszét. Nincs olyan, hogy ne én adnám be először, mert végül is, én vagyok a legokosabb mindannyiunk közül ebből, pedig az következik, hogy én írom meg leghamarabb.
Az előadás végeztével, összerendezem az irataim, a könyveimet magamhoz veszem, aztán pedig egyszerűen kisétálok a teremből.
- Hallod! Ki a srác? - rohan utánam Kai, az arcán pedig, kíváncsiság fedezhető fel..
- Milyen srác? -vonom fel a szemöldököm, ezzel jelezve neki a nem tudásomat.
- Tudod.. akinek két pont kellett ahoz, hogy olyan jót írjon mint te. - harapja be a száját, tudja már, hogy mi fog jönni, ezért, csak félénken behúzza a fülét, farkát.
- Mi van? Melyik az? - csapom be, idegesen a szekrényem ajtaját.
- Luhan a neve. De hidd el, úgy se tud nálad jobbat írni. Nálad, nincs jobb. - adja a tudtomra Kai, közben pedig kivesz pár könyvet a szekrényéből.
- Köszönöm Ez jól esett, bár tudtam róla. - veregettem hátba, a szekrényében kutató fiút. - Később találkozunk. Megyek, mert még van két előadásom, és még beadandóm is van Dr. Kimnek. - támaszkodtam meg a szekrénye mellett.
- Jó, persze. Menj, csak. - dugta ki a fejét, hogy rám tudjon nézni.
- Majd találkozunk. - pacsiztunk le, utána pedig a 186-os terem felé kezdtem sétálni, ami nincs a legközelebb. Négy folyosó választ el a teremtől, jelen pillanatban. Kicsit tempósabban kezdtem sétálni, aminek az köszönhető, hogy nekimentem valakinek.
- Aish.. ne haragudj. - nyújtottam kezet, a számomra ismeretlen srácnak.
- Ugyan.. mindenkivel megesik. - kapaszkodik a kezemben, hogy feltudjam húzni. Amint ez sikerült, felszedtem a könyveit, amiket az ütközés során elszórt. Meg se vártam a köszönetét, már rohantam is a terem felé. Bő tíz percen belül, a fáradtságtól lihegve nyitottam be a terembe. Dr. Kim, ott ült a kis professzori asztalnál, és ha jól látom, egy beadandót javított. De.. hisz´ ez lehetetlen! Mindig, én vagyok az első, most pedig beelőzött valaki. Ezt, nem hiszem el.
- Dr. Kim. Itt a beadandó, remélem én vagyok az első. - tettem le az asztalára, a hatalmas köteg fehér pakkot.
- Sajnálom Sehun. Luhan épp az imént, adta be. Ha pár perccel előbb érkezik, akkor maga az első. - mondta, közben rám sem nézve, unottan tovább javítgatja Luhan esszéjét.
- De, tudja, hogy mindig én vagyok, az első! - túrtam, a hajamba idegesen.
- Ez esetben, veszélytársa akadt. Ugyanis, ez egy hibátlan munka. - tette félre elégedetten Luhan munkáját, a már közel sem fiatal nő.
- Professzor, kérem. Az enyém bizonyára, sokkal jobb. - húztam önelégült vigyorra, a képemet.
- Bizonyára. - biccentett, ezzel pedig azt sugallta nekem, hogy ugyan olyan jó lehet, mint mindig. Végezetül, illedelmesen elköszöntem és kisétáltam a teremből. Kai jött szemben velem, az egyik alsóbb éves lánnyal maga mellett. Mikor meglátott, ideintett, de semmi több. Továbbsétált, én pedig mit sem törődve vele, mentem be a szemben lévő előadás terembe.
Szokásosan telt a másik kettő előadás is, bár ezeket talán jobban élveztem, mint bármely másikat a mai napon. Igen aktív szoktam lenni, de most különösen megakadt a szemem, azon a srácon akit fellöktem. Ő is túl aktív volt. Csak nem, le akarna előzni? Mert ha ilyesmi, járna a fejében.. abban, a csinos kis fejében.. Miket, beszélek én?! Csak, el akarja venni, az én helyem.
- Sehun. - hallok meg egy, bársonyos, lágy hangot, a hátam mögül.
- Tessék? - fordulok hátra, hogy tudomást szerezzek, a hang tulajdonosáról. Ám, nem gondoltam volna, hogy pont ő fog ott állni.
- Bocsi, a zavarásért. Nem akarlak feltartani, csak tisztázni szeretném a dolgokat. - pislog rám, a nagy bambi szemeivel. Mit akar ez tisztázni? Nem értem..
- Kezd akkor. - felelem kicsit sem, kíváncsian. Mi közöm, az ő dolgaihoz?
- Csak, tudod.. az utóbbi időben, rájöttem, hogy ha kezdeni akarok magammal valamit, a jövőben.. akkor tanulnom kell. Eddig, nem törődtem vele, de most.. most szeretnék jobb lenni. Persze, nem akarom, hogy úgy érezd, el akarom venni a helyed. Mert, ez egyáltalán nem így van! Kérlek, érts meg. - mondta a szemembe, ami nagyon jól esett.
A pulcsiját kezdte el piszkálni, közben gondolom, azt várta, hogy mondjak neki valamit. A gondolataim az elmémben, kuszán kavarogtak. Nem tudom, hogy pontosan mi miatt, de kavarogtak.
- És.. nem akarok, jobb lenni nálad. Igyekszem, mindig mögötted lenni, pár ponttal.. - nézett le a földre zavartan.
- Luhan. Nekem, mindegy mit csinálsz, csak ne legyél jobb nálam. - szólaltam meg nagy nehezen, a közömbös, beképzelt, sokat mondó hangomon. - Most pedig, ha megbocsájtasz.. - köszörültem meg a torkom, majd pedig hátat fordítottam neki és fojtattam az utam, kifelé az egyetemről. A tekintete szinte, lyukat éget a hátamba, de mit sem törődve vele, tolom meg az ajtót, amin először pár lány, végül én is kimegyek. Felszállok, a belváros felé tartó buszra, ugyanis, mint említettem, fodrászhoz megyek. Ismét, szőke szeretnék lenni. Sokan megdicsérték, az egykori szőke frizurámat, most pedig arra gondoltam, diplomaosztásig lehetnék ismét szőke. Most, elég sok idő lesz, mire beérek a belvárosba, úgyhogy leültem egy szabad helyre, a fülhallgatómat, pedig a fülembe dugtam.
Épp a kedvenc számomat hallgattam, amikor egy nagyon ismerős srácra kúszott a tekintetem. Felismerni, ugyan nem tudtam volna, mert háttal állt nekem, de tudtam, hogy ismerem. A haja szőke, néhol pedig, inkább világosbarna. Próbáltam, nem tudomást venni róla, de azért ott bujkált a szemem sarkában. Valamiért, nem hagyta, hogy a tekintetemet levegyem róla. Túlságosan is, vonzza a szemem.
A megállóhoz, egyre jobban közeledtünk, már csak pár méter és le kell szállnom. A busz fékez, aminek hatására, enyhén előre dőlők, bár nem annyira, hogy kiessek. Legnagyobb meglepetésemre, az ismerős alak is leszállt a buszról, majd pedig arra az irányba indult, amerre a fodrászat volt. Az pedig, még nagyobb meglepetésként ért, mikor kinyitotta fodrászat ajtaját és belépett rajta. Mégis, ki ez az ember? A gondolataimat hátrahagyva, igyekeztem én is bejutni utána, ami lássuk be, elég egyszerű feladat volt.
- Luhan drágám! Hát megjöttél? Azonnal ragadj magadhoz minden felszerelést, és kezdj bepakolni a magánszobába. Tudod, az igényesebb vendégeink miatt. Ma lesz, legalább kettő! - szaladt az ismeretlen emberhez, egy középkorú, magas, vékony nő. Megálltam az ajtóban, a szám elnyílt a meglepődöttségtől. Luhan, az az ismeretlen? Hiszen.. neki még, az egyetemen kellene lennie! Vagy.. nem? Luhan, csak mondott valamit a nőnek, majd hátrasétált egy kisebb szobába.
- Elnézést! Segíthetek? - jött oda hozzám, a nő.
- Oh Sehun vagyok. Időpontom van háromra.. - keresem elő a kabátom zsebéből, azt a papírt, amit múltkor a kezembe adtak az időponttal.
- Jaj, kedveském! Ne keresse elő! - hadonászott a kezeivel, össze-vissza. - Elhiszem, hogy időpontja van. Kérem, csak menjen be abba a szobába. - mutat arra a helyiségre, amiben épp Luhan tartózkodik.
- Persze. - hajolok meg, amit viszonoz, utána pedig, már ott se vagyok. Nem tudom miért, de gyorsabban mentem be a szobába, mint ahogy azt terveztem, ezzel pedig Luhant halálra ijesztettem. Becsukom magam mögött az ajtót, aminek köszönhetően, felhívom Luhan figyelmét magamra. Amint a tekintetével rám néz, tisztán fellelhető benne a meglepődöttség. Pislog párat, hogy meggyőződjön arról, hogy biztosan engem lát-e, amint pedig ez sikerült, pír fut az arcára.
- Ü-ülj le.. - utasít, közben pedig a szőke hajfestékemet kezdi el kicsomagolni.
- Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. - vettem le a kabátomat, majd pedig elhelyezkedtem a kényelmes, kipárnázott székben.
- Családi vállalkozás. - rántotta meg a vállát egyszerűen. Többet nem szóltunk, egymáshoz, csak bekeverte a festéket, amit aztán állni hagyott, amíg leszívja a hajam. Előszedte a hajleszíváshoz való kellékeket, majd pedig azt kezdte összekeverni. Bő tíz perc után, mögém lépett és elkezdte felkenni a fejemre. Az előttem lévő tükör segítségével, pedig ezt mind jól láttam. A lehető legóvatosabban próbálta, felkenni a fehér színű akármit a hajamra. Nyilván felfigyelt arra, hogy őt nézem miközben dolgozik, mert mikor a tükörbe nézett és a tekintetünk találkozott, zavarában elvörösödött. Persze ez akaratlanul is, mosolygásra késztetett. Arról nem is beszélve, hogy mennyire aranyos mikor zavarba jön. Az pedig, különösen jó érzés, hogy ezt a zavart én váltom belőle ki, még ha fiú is. Engem ezek a dolgok, nem zavarnak.. inkább, csak jó érzés tudatában lenni annak, hogy ilyen dolgokat válthatok ki az emberekből.
- Most pedig, várunk. - sétált ki mögülem, egyenesen az elém, pontosabban a kis gurulós szekrényhez. Letette az előbb használt kellékeit, a kesztyűjéről pedig lemosta a szőkítőt.
- Mire várunk? - tettem fel egy roppant egyszerű, és érdeklődő kérdést.
- Arra, hogy leszívja a hajad színét. - fordult felém, csípőjét pedig a szekrénynek támasztotta. Az egyik kezéről, lehúzta a gumikesztyűt, a már kesztyű mentes kezével pedig beletúrt a hajába.
- És az mire jó? - kíváncsiskodtam tovább.
- Nem tudom, hogy miért érdekel ennyire, ha utálsz. - forgatta meg a szemeit, majd pedig az ajtóhoz sétált, hogy azt becsukja és bezárja.
- Nem utállak. Honnan szedted ezt? - kérdeztem, miközben ő a hajamról kezdte lemosni, a rajta lévő már sárgás, habos masszát percekkel később.
- Nem is tudom.. Próbálok kedves lenni, te meg bunkó vagy. Ma is, az egyetemen, nyíltan közöltem, hogy nem a helyedet akarom, erre bunkó módon lerázol.. és ez, nem esik túl jól. - sóhajtott egy nagyot, a megbántottsága jeléül.
- Mond.. miért zavar ennyire? - kérdeztem félve.
- Sehun.. ez már nem lényeges. Zavar, és kész. - sétált el a hajfestékemért, amit miután a kezébe vett, elkezdte felvinni a hajam tövére, majd a hosszára. Nem szóltam hozzá, igazából.. nem akarom zavarba hozni. Szegény, így is eléggé abban van..
Miután megszáradt a festék, alaposan átmosta, majd pedig megszárította, az immár szőke tincseimet. Láttam rajta, hogy tetszik neki a látvány, de igazából, nem tudtam rá semmit mondani. Mivel előre fizettem, most nem kellett ezzel bajlódnom. Megköszöntem Luhannak a munkáját, és már indultam is kifelé. Az ajtónál viszont, szembesülnöm kellett azzal, hogy bizony zárva van.
- Luhan.. nyisd ki, kérlek. - néztem hátra, ahol ő csak lehajtott fejjel nyújtotta a kulcsot. Nem tudtam mire véljem ezt a viselkedést, de ha most itt hagyom, nem lesz jó a lelkiismeretemnek.
- Nyisd ki, csak tedd meg. - suttogta, közben pedig, még mindig a kulcsot nyújtotta. Kivettem a kezéből, de nem mentem el. A hátsó zsebembe süllyesztettem az imént kapott fémet, majd Luhan elé álltam. A rögzített pultnak volt dőlve, a feje pedig még mindig le volt hajtva. Az álla alá nyúltam két ujjammal, azokkal pedig, felemeltem a fejét. Az arca a meglepődöttségtől és a zavartól, enyhén piros volt, a tekintete, pedig közel sem volt olyan vidám, mint szokott lenni. Kedvem lett volna megcsókolni, de nem tettem.
- Mi a baj? - kérdeztem, még mindig ugyan abban a pózban.
- Sehun.. én.. nem .. azt hiszem... - makogott, a tekintete azonban cikázott a szoba összes pontján.
- Most van lehetőséged elmondani. Lehet, később nem lesz. - csóváltam meg a fejemet, majd pedig elléptem tőle.
- Sehun.. én.. - dadogott, közben pedig az ajkait rágta.
- Mindegy.. felejtsd el. - kaptam fel a kabátomat, aztán pedig neki hátat fordítva, sétáltam az ajtó felé. Elkapta a karomat, ami elég váratlanul ért, mert a kabát, kiesett a kezemből.
- Sehun, én azt hiszem, kedvellek. - jött az a bizonyos mondat, és szó ki a szájából. El sem akartam hinni, hogy ezt mondta. Luhan meleg lenne? De hisz én hetero vagyok, még is úgy érzem, hogy élnem kellene ezzel a lehetőséggel. Az alkalomadtán élve, fordultam felé, és kaptam az ajkaira. Bízom a megérzéseimben, már pedig, ha azt mondja, hogy nem kellene elmennem, akkor nem megyek. Próbáltam, éreztetni vele azt, hogy épp egy csókba vontam, de Luhan csak lefagyva állt.
- Lu.. így sosem lesz belőle semmi. - mondtam, az ajkaitól pár centire.
- Te.. te is? - nézett a szemeimbe félve.
- Sosem tudom meg, ha most nem lépsz. - válaszolom, ő pedig mélyen elpirult. A kezeimet rásimítom az arcára, a hüvelykujjam pedig végigsimítom az ajkán. A szemeit lehunyta, ezzel késztet a folytatásra. Lassan rátapadok az ajkaira, amit viszonoz is. Puha ajkai, tökéletesen illenek az enyémekbe. Fel se tudom fogni, hogy épp, egy velem azonos nemű emberrel.. csókolózok. Pár éve, nem gondoltam volna erre, hogy velem megtörténhet ilyesmi. De most, most igen is élvezem. Érzem, hogy Luhan, az az ember, akit nekem találtak ki.
Nyelvem bejutást kér tőle, amit meg is ad. Lassú tempót próbálok diktálni, de ő csak egyre arra buzdít, hogy gyorsítsak. Talán többet akar? Ennyire, vonzónak tart?
- Mit szeretnél Lulu? - kérdezem tőle, az ajkaira suttogva.
- Téged. Itt, és most. - húz vissza magához a tarkómnál fogva.
- Nem gyors ez egy kicsit? - toltam el magamtól annyira, hogy a szemeibe tudja nézni.
- De. De most az egyszer, nem érdekel. - rázta meg a fejét, épp annyira aranyosan, hogy felizgasson engem. Ösztönösen emelem fel a combjánál fogva, és teszem fel a pultra. A szürke testhez álló pólóját, lecibálom róla, majd ismét az ajkai kóstolgatásába kezdek. A hasfalát kezdem simogatni, amitől a hideg rázza ki. Kezeit a pólóm alá akasztja, ami célzás arra, hogy rajtam több a ruha. Egy pillanat erejéig elválok tőle, hogy levegyem a pólóm, és a nadrágom. Egy szál boxerben állok előtte, ami zavarba hozza.
- Most még, letudok állni. - nézek a szemeibe, de ő csak megrázza a fejét, és magához von egy csókra. A csók alatt, kibújtatom a nadrágjából, amivel jön az alsónadrágja is. Az egyik kezét ijedten maga élé teszi, de én elveszem onnan és összekulcsolom a sajátommal.
- Ne takard el magad. Hisz´ gyönyörű vagy. - simítok az arcára lágyan. A zavartól piros arca, vágyat tükröz. Én is leveszem az utolsó ruhadarabot magamról, így már anyaszült meztelenek vagyunk mindketten. Ismét egy csókba vonom, majd ráérősen puszilgatni kezdem a nyakát, majd a mellkasát, onnan pedig egyre lejjebb haladok. Rápuszilok a hosszára, mire egy jóleső sóhaj hagyja el a száját.
- Mond, mennyire hangszigetelt a szoba? - emelem rá a tekintetem, de közben folytatom a nemessége puszilgatását.
- A-azt hiszem, eléggé. - zihálja, a vágytól ködös szemei, pedig gyémántként csillognak.
- Akkor, ereszd ki a hangod. Ne félj, tudom, hogy mire vagy képes. - mosolyodok el, aztán pedig a teljes hosszát bekapom. Az érzésre, felnyög, a kezei pedig a szőke hajamat markolásszák. Nem zavar az érzés, inkább csak beindít. A nyelvemmel átnyálazom a teljes hosszát, majd a lehető leglassabban kezdek mozogni rajta. Néha, a fogammal egy-egy részét megkarcolom, mire felmorog.
- Hu-hunnie... h-ha így.. így folytatod.. idő e-előtt e-elmegyek.. - szuszog, az édesen elhaló hangján. Kizárt, hogy ennyitől elmenne, de inkább ráhagytam. A fejemet egyre gyorsabban kezdet mozgatni, de nem akartam túl sokáig időzni vele, így inkább csak végezetül kettőt szívtam a makkját, és kieresztettem a számból. - Hunnie.. n-nekem.. ez lesz az e-első olyan.. - pirult el, ami elég látványos volt.
- Nem kell félned, míg engem látsz. - álltam fel, majd az arcára simítottam a kezem, és mélyen megcsókoltam. Eközben, a megfelelő pózba varázsoltam, és belevezettem az első ujjam. Belenyögött a csókba, bár igyekeztem minél óvatosabb lenni, kénytelen voltam rendesen felkészíteni őt. - Lu.. ha nagyon fáj, szólj. - váltam el a mondat erejéig az ajkaitól, majd a választ meg se várva csókoltam meg újra. Az első ujjam mellé, társítottam a másodikat, így már ketten mozogtam benne. Látszólag kellemetlen volt neki, de csak szaporábban vette a levegőt. Amint a második ujjamat megszokta, jött a harmadik.. majd a negyedik. Ezeknél, már komoly fájdalmat érezhetett, mert pár könny folyt végig az arcán.
- Mindjárt vége. - simítottam le arcán rakoncátlankodó, könnyet.
- Ühüm.. - szegezte hátra a fejét, ezzel utat engedve az élvezetnek. Tényleg próbáltam figyelni rá, de ez addig nem megy, míg nincs felkészítve, az amúgy nem kis méretemre. Kihúztam belőle az ujjaimat, amit felváltott a méretem. Először, épp, hogy csak betettem, utána pedig, csak arra vártam, mikor szokja meg. Amint megérezte, hogy ez bizony már nem az ujjam, mélyen felnyögött. Elkapta a pólómat, ami segítségével magához húzott, és megcsókolt. Biztosan, könnyebben megy neki a fájdalom elűzése, ha elfeledtetem a csókommal. A lábait a csípőmre kulcsolta, majd magába vezette a hosszam és beleült. Az érzésre, mind a ketten felnyögtünk, de még így se mozogtam.
- Olyan buta vagy. - simítottam ki a homlokából egy nedves tincset. - Magadnak okozol fájdalmat. - pusziltam a homlokára.
- Nem akarlak megváratni. - bújt a mellkasomba, mint egy kismaci.
- El sem hiszed, hogy meddig tudnék várni, csak ezért, hogy ne fájjon neked. -pusziltam a hajába. - Szólj, ha készen állsz rá. -simítottam a kezemet a hátára, közben pedig éreztem, hogy teljesen kitöltöm.
- Me-mehet..- feküdt hanyatt a pulton, közben pedig, még mindig tövig benne voltam. A lehető leglassabban kezdtem mozgatni a csípőm, kezemmel pedig a mellkasát simogattam nyugtatás kép. A körmeivel a pultot karmolászták, ami olyan hangot adott ki, mint mikor egy kiscica próbál kijutni a ládából. Gyönyörű látvány volt, azt nézni, hogy Luhan élvezkedik alattam. Az szemeit lehunyta, a fájdalmat pedig az élvezet vette át. Egyre gyorsabban mozogtam benne, felbátorodva, már-már vadul. A mellkasán lévő kezem, a férfiasságát vették kezelésbe, azaz simogatni kezdtem a teljes hosszát. Nem akartam plusz élvezetet adni neki, hiszen így is nemsokára elmegy.
- Sehhun.. nehh.. - vette el a kezem a hosszáról. - Nehm.. khell.. -kulcsolta össze az előbb megszerzett mancsomat a sajátjával. - Mi.. mindjárt.. - nyögte, nekem pedig több nem kellett. Az utolsó lökéseket adtam meg neki, ő pedig a nevemet hajtogatva ment el. Nekem se kellett több, amint megéreztem, hogy körém szűkül, én is elmentem..benne. Levegő után kapkodtam, közben pedig kihúzódtam belőle. Egy papírzsepivel letöröltem a hasfalán található fehér testnedvet, majd a használt papírzsepit kidobtam. Felhúztam rá az alsóját, utána pedig magamra is. Egy lágy puszit nyomtam a homlokára, és szorosan magamhoz öleltem.
- Ígérd meg, hogy nem csak ennyi lesz belőlünk... - szólalt meg Luhan, már a fodrászat előtt.
- Megígérem. - mosolyogtam rá, aztán pedig megcsókoltam. Nem érdekelt, hogy ki lát, és ki nem, nekem, már csak ő számított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése