Nem így terveztem... (Kristé)

Sziasztok!
Fel szeretném hívni a figyelmeteket arra, hogy ennek a One Shotnak nem lesz köze a k-pophoz, ellenben ezzel a Yaoi-hoz igen. A mai egyrészesünk főszereplője kettő évfolyamtársam lesz, akik amúgy heteroszexuálisak, azonban mi mégis shippeljük őket néhány barátnőmmel! Akit érdekel annak jó szórakozást, akit pedig nem, azoknak van készülőben még egy, ami már K-pop lesz!
(Természetesen a fiúk engedélyét kértem hozzá!)

Kristóf szemszöge:

Sosem gondoltam volna, hogy indulhat egy ember napja ennél is rosszabbul. Nem elég az, hogy a fél kakaós csigámat megette a nővérem, hogy öltözködés közben háromszor bevertem a könyökömet a szekrény ajtajába, de még a nagyi aggódását is egy bő tíz percig kell hallgatnom arról, hogy öltözzek fel rendesen, mert odakint nagyon hideg van. Szerintem a legtöbb nagymama szereti idegesíteni az unokáit ilyesmivel, de ő valahogy különösebben odavan azért, ha felbosszanthat. Biztos késik a nyugdíj, ezért nem tudja megvenni a héten a Blikket, vagy a Nők lapját, így engem piszkálva foglalja le magát.
  - Igen mama, van rajtam trikó is! - kiáltom még vissza neki - füllentve egy aprót -, válaszolva a kérdésére, mielőtt még kilépnék az ajtón. A szememet megforgatva bevágom magam mögött a fa lapot, mi egy erős nyekkenéssel jelzi, hogy már a végét járja a sok csapkodás miatt.
A buszmegállóba sietek, hogy a tömeg-közlekedési eszköz segítségével minél hamarabb eljussak a középiskolába, hova már öt éve járok annak ellenére, hogy kilencedikes vagyok. Nyolcosztályos gimnázium, minek előnye, illetve hátránya is van. Hogy mi a hátránya, azt majd úgyis csak az fogja tapasztalni, aki ide fog járni, s majd egy pár év elteltével megtapasztalja, hogy milyen is valójában az iskola. Az előnye pedig… hm… mit is mondhatnék. Van pár szórakoztató tantárgy, az osztály társakkal egész jól kijövök, ha attól az egy-két furcsa alaktól eltekintek, de az összkép egész jó. Meg persze… az sem hátrány, hogy Ő is ide jár. Ő, vagyis az emberek többsége szerint “A Faszfej”. Ezt a nevet saját természetéből adódóan kapta, ugyanis mindenkivel bunkó, s viszonylag lekezelő is. Persze vannak kivételek, néha egy-egy csak, akit megpróbál felszedni, de az a kedvesség sem tart örökre.
A buszról leszállva feleszmélek, hogy bizony sokkal gyorsabban telik az idő, ha a gondolataim a kiszemeltem körül forognak. Az egyetlen szerencsém az, hogy a buszsofőr valamennyire ismer, mivel a reggelek nagy részében ő van beosztva erre a távra,és valószínűleg szólna, hogy itt kell leszállnom. Egy kedves, de öreg pasas, szakállas, vékony termetű, ősz hajú, mélybarna szemű. A ráncok a homlokán megmutatják, hogy már elég sokat élt ebben a világban, s hamarosan ideje lenne azt a nyugdíjat fontolgatni.
Az osztályterembe belépve Őt szúrom ki legelsőnek, miközben a helyem felé veszem az irányt. Az év elején sikerült elérnie az osztálynak, hogy az osztályfőnök ülésrendet csináljon, s mindenkit szétültessen. Szerencse, vagy szerencsétlenség, de pont mellé ültettek. Nálunk valahogy mindig az van, hogy reggel, vagy óra előtt történik a házi feladat megírása, így ez most is elmaradhatatlan, legalábbis az Ő részéről.
  - Máté! - szól be valaki a terembe, mire oda kapom a fejem, s nem csak én, hanem a mellettem ülő srác is, hiszen a nevét hallotta. A lány csak int egyet mosolyogva, majd eltűnik a szemünk elől, s továbbsétál a folyosón. Nem titok, hogy minden nőnemű egyed a suliban a nyálát csorgatja Mátéra, hiszen még a vak is látja, hogy milyen piszkosul helyes. Magas, izmos, mégis vékonykás testalkattal rendelkezik, amire rendszerint olyan ruhákat húz, amik tökéletesen kiemelik a vonalait. A lábait, a masszív felsőtestét, emellett a mai srácok visszataszító kinézetéhez képest jóval divatosabb. Nem elcsépelt, tipikus hódítós szettekben jár, mint manapság mindenki, hogy a lányok csak úgy vágyakozva forduljanak utána, ő ennek az ellenkezője, s csendben öli meg az embereket a kinézetével.
Sóhajtok egyet, mert anélkül is tudom, hogy elvigyorodik, hogy felnéznek a telefonomból, mit kemény öt perce halásztam ki a zsebemből. Mindig ezt csinálja, ha valami csaj rámosolyodik, vagy elpirulnak tőle. Tipikus öntelt, aki nekem is tetszik…
Az összes diák egyszerre morajlik fel körülöttem, még mielőtt a tanár belépne az ajtón, hogy megtartsa a mai első órát. Fel sem tűnt, hogy becsengettek, pedig mindig én vagyok az első, aki meghallja. Kilépek az épp nézegetett közösségi oldalból és a zsebembe csúsztatom a mobilomat egy laza mozdulattal, hogy felkészüljek az oktatásra. A tanár szokásosan érzelem mentesen beszél, felszínesen, csak néha vált át érdeklődőbe, amikor egy kis megbeszélést tart kérdésekből és válaszokból az órái végén. Előkapom a tollamat és megpörgetem a kinyitott füzetemen, ami már várja az új betűket. Minden erőmmel azon vagyok, hogy minden szót tökéletesen halljak, bár vannak nehéz perceim, amikor a mellettem ülő éppen a haját turkálja a kezével. A figyelmemet akaratlanul is rá terelem, s éppen amikor azon vitáztam magamban, hogy ezt a felsőjét hol vehette, mennyiért és vajon hogy nézhet ki nélküle, meghallottam a kicsengőt. Fájdalmasan sóhajtok fel, s teszem le a fejemet az asztalra, miközben a fél kakaós csigámat kutatom a mellettem lévő táskában.
  - Éhes vagyok - motyogom magamnak csukott szemmel, miközben a könyveim között tapogatom a zacskómat, miben a péksütim lapul.
  - Én is, csak rád - szólal meg Máté mögöttem, mire a szemeim kipattannak, és ijedten ülök fel, kicsit még talán ki is pirulok közben.
  - T-tessék? - kapom rá a tekintetemet, próbálva leplezni a zavarodottságomat.
  - Jól hallottad - kacsint rám, mitől még jobban kipirulok, s visszahajtom a fejem az eredeti helyére, az asztalra.
Máté persze jól szórakozik rajta, hiszen mindig ilyesmit szokott nekem mondani, azzal viszont nem számol, hogy mivel már közel öt éve csinálja ezt, egyszer csak komolyan veszem, és belé szeretek.

***

A nap végére már eléggé el voltam fáradva, viszont az minden gondolatomat elterelte péntek révén, hogy hazamegyek most, és két napon keresztül pihenhetek. A hétvégék a legjobbak tanítási időszakban, mert akkor nem kell tanulni, feltéve akkor, ha hétköznap elvégezted ezt a dolgot.
  - Kristóf! Figyu, az a helyzet, hogy a hétvégén az én szobámat szedik szét a munkások, tudod, felújítanak, és nincs hová mennem. Esetleg nálatok nem lehetnék addig? - kérdez meg Máté a buszmegállóban, mire egyből rá vágom, hogy de, persze, viszont amikor eljut a tudatomig, hogy mire vállalkoztam most, gondolatban lekeverek magamnak egy jókora taslit.
Így hát fél óra elteltével, mikor megjött a buszom, felszálltunk rá, s mint közben kiderült, Máténál már itt a cucca, ugyanis ma mindenképpen máshoz ment volna aludni, csak gondolta engem kérdez meg előbb. Milyen figyelmes...
Körülbelül tíz perc alatt értünk el addig a megállóig, ahol nekünk le kell szállni, így ezt a lépést meg is tettük. Nálunk gyorsan megebédelünk, s mivel jó fiúk vagyunk, még a leckét is megírjuk. Viszont ezután jött a csavar. Az xbox csodákra képes. Túlságosan lekötötte a figyelmünket, emiatt hamar elment az idő, s besötétedett.
  - Oké, megyek fürdeni elsőnek - mosolygok rá, kicsit megköszörülve a torkomat.
  - Jó - jön a válasz fél perccel később, miközben Máté folyamatosan a telefonját bújja.
Felkapom a váltó ruhámat, s a fürdőszoba felé indulok, hogy a napi fürdési rutinomat eltudjam intézni. Pont lépek be a kabinba, mikor Máté belép az ajtón, s közöli, hogy fürödjünk együtt, mert fáradt megvárni, amíg végzem. Zavartan bólintok, aztán magamra húzom az üveges tolóajtót, egy ideig eltakarva a testemet a másik elől. Még sosem volt olyasmi, ami miatt feszélyezve kellene éreznem magamat, bár… úgy látszik ami késik, az nem múlik.
Félve emelem le a tusfürdőmet a tartóról, hogy minél előbb végezhessek, mikor a kabin ajtaja kicsapódik, s Máté barna haját vélem felfedezni.
  - M-mit cs-csinálsz? - kerekednek el a szemeim, mikor sunyi mosolyt ölt a szájára, és egyre csak közeledik felém. - Máté… - kezdek el hátrálni minden egyes lépténél, amit felém tesz, egészen addig, amíg a falba nem ütközöm. - Állj meg kérlek.
Úgy tesz, mint, aki nem hall semmit, pedig tudom, hogy a hallása kiváló. Mégis… miként vegyem rá arra, hogy megálljon?
A szemeim egyből kikerekednek, amint kezét a férfiasságomra kulcsolja, s annál fogva húz magához közelebb. Az ajkaim közül kiszakad egy fájdalmas nyögés, mit ő egy beteg vigyorral nyugtáz, s a következő pillanatban már erőszakosan csak le az ajkaimra. Kezeimet a mellkasának nyomva, próbálom eltolni, ellökni, egyszerűen csak mutatni valahogy, hogy ennek nem így kellene működnie, de, amint próbálkozom ezzel, csak még rosszabbá válik minden. Még erőszakosabb lett…
Kemény egy órán keresztül hagytam, tűrtem, hogy molesztáljon, hiszen mit tehettem volna? Ellökni nem tudtam, a számat folyamatosan befogta, hogy ne merjek egy hangot se kiadni, míg ő csillogó szemekkel pásztázta a testemet, s közben erőszakolt. Miért nem veszi észre, hogy ez nem jó nekem? Miért… miért kényszerít olyan dolgokra, amit nem akarok?
Amikor elvégezte a “feladatot”, megmosakodott, s magamra hagyott a saját véremben és az ő undorító testnedvében, miközben a tusból még mindig jött a langyos víz, mit fürdés céljából engedtem meg, még egy órával ezelőtt. Megpróbálok felállni, de a hátsóm iszonyatosan fáj, a végtagjaim pedig remegnek. Mégis, hogy tehette ezt?
Pár perc szenvedés után, végre sikerült megmosakodnom, s legyűrnöm a fájdalmamat, legalább addig, amíg az ágyamhoz nem érek. Megtörölköztem, amit aztán a szennyes között dugtam el - átázott a véremmel -, majd elkezdtem felvenni a pizsamámat. Mikor a szobába beléptem, Máté már látszólag aludt, így lazán kiosonhattam a szobából, anélkül, hogy észrevette volna… Egyáltalán nem így képzeltem el a kapcsolatunkat, de úgy látszik, tényleg nem viccelt azzal, hogy rám éhes.

Moon lovers (Moonsun)

Szinte megszállottam várom azt, hogy végre megérkezzen Ő, s szokásosan megdobja az ablakomat egy kővel, hogy ezt tudassa is. Talán betegesen viselkedünk néha, de mivel a szüleink eltiltottak minket egymástól, csak az éjszaka közepén tudunk találkozni, nehogy valaki meglásson minket. Csak ilyenkor tudjuk kifejezni magunkat, mikor kettesben vagyunk, és nem kapunk undorodó pillantásokat, ahogyan az utcán. Annyira érthetetlen számomra, hogy az emberek többsége miért nem nyitott arra, hogy két azonos nemű is képes szerelemben esni, s ez az érzés nem csak a heteroszexuálisaknál működik. 

A gondolataimból az ablakomon való kopogtatás ébreszt fel. Rögvest ugrok is oda, amint meglátom Moonbyul alakját az ablakban, kicsit dühösen. Attól tartok, hogy azért ilyen, mert nem hallottam, hogy kavicsokkal dobálja az ablakomat, s valószínűleg majdnem odafagyott Január lévén.

A nyílászárót egyből kitárom, mire halkan, szitkozódva ugrik be. A hideg levegőt rögtön megérzem a pizsamám alatt, így amilyen gyorsan kinyitottam, be is csukom. Mégis milyen tél ez? Jégkorszaki?

- Mégis mit csináltál, hogy semmit nem hallottál abból, amit leműveltem? Alig tudtam felmászni azon a jeges oszlopon! - veti le a kabátját Byul, miközben a radiátor melletti babzsák fotelbe telepszik le. - Minusz akárhány fok van, Yongsun!

- Jó, sajnálom! Elkalandoztam kissé - biggyesztem le az ajkaimat, miközben megragadom a takarómat, s mielőtt Byulra teríteném, befészkelem magam mellé.

Kényelmesen simulok hozzá, mint egy elhagyott kiskutya az éppen arra járó emberekhez. Amúgy is fázik, szóval tessék, most felmelegítem! Ahogy azt már megszokhattam, most is a tincseimmel kezd el játszani, s közben a talpát hozzányomja a fűtőtesthez, mit még tavaly nyugodtan, nap közben is együtt csináltunk. Akkor még nem volt semmi gond, a szüleink nem tudtak a kapcsolatunkról, azt hitték legjobb barátnők vagyunk. Tévedtek. Mi mindig is többek voltunk. Az kezdetektől fogva.

- Megint elgondolkodtál - dörzsöli meg a hajtövemet ujjai segítségével, miközben folyamatosan érzem magamon a tekintetét.

- A múlton filózom - pillantok fel rá egy boldog, ám keserű mosollyal, ő pedig kifújja a levegőjét, s feljebb tornázza magát, kényszerítve engem is a mozgásra.

Lemászik a földre magával húzva engem is, majd az ölébe húz, s kezeit a derekamra fonja. Szeretem az apró gesztusait, hiszen az ilyen mozdulatokból mindenről rájöhet az ember. A tetteid az érzéseid első számú kifejezőeszköze, legalábbis nagyon közel van hozzá.

- Ne foglalkozz folyton a múlttal, mert utolér a végzeted. Mit számít az? A jelennel kell törődnünk, mert az most van, nem pedig tegnap volt. Ezzel egy vonalban a jövő sem fontos, mert nem tudhatjuk, mi fog történni.  Bármi lehetséges, de a jövő a jelentől függ, és ha folyton azon gondolkodsz, mi volt a múltban, az életed hátralévő részére is kihat - cirógatja meg az oldalamat, mit mosolyogva fogadok, s szorosan magamhoz ölelem.

- Jelentkezz filozófia karra - motyogom a nyakába, miközben óvatosan csipkelődöm a mondandómmal.

- Vicces vagy, Yongsun - tol el magától egy grimasz kíséretébe, majd a jobb kezét az arcomra simítva az ajkaimra hajol.

Csakugyan? (Kinsung)

 Lassan lépdelek az SM Entertainment folyosóján, miközben a kedvenc zenémet hallgatom fülesen keresztül. Rég jártam már az ügynökségnél, így nem csodálom, hogy mindenki megbámul. Ritka, hogy egy Európai embert engednek be az épületbe, aki mellesleg nem koreográfus, sőt, még nem is végezte el a gimnáziumot, pusztán szabad bejárása van, mert ismert egy bizonyos csapatnál.

 Egy fehér ajtó előtt állok, mit már legalább egy hónapja nem közelítettem meg olyan célokkal, mikkel most ide állítottam. Az a személy, aki a falon túl rejlik, kicsit sem közömbös számomra, és ezt ő is teljes mértékben tudja. Hogy miként ismertem Őt meg? Ez egy roppant érdekes történet.

 Már harmadéve jártam abba az iskolába, mikor megpillantottam őt. Szőke haja izzadtan terült szét a kobakján, s edzőruha volt rajta. Összeakadt a tekintetünk pár pillanatra, mikor az ő osztálya éppen a sportcsarnokból tartott kifelé, mi pedig egy halálos tesiórára jöttünk, Mr. Kwang-hoz. Egy pillanatra felvonta a szemöldökét, amikor egymás után visszafordultunk, s ismét összekapcsolódott a tekintetünk. Én betudtam annak, hogy a másságom keltette fel az érdeklődését, ő pedig képzelje annak, aminek akarja.

 Az óra után kissé csapzottan és idegesen mentem ki az öltözőből, ugyanis a húsz perces futás alatt kellőképpen felidegesített a tanár úr, hogy mindenkit dicsér, egyedül engem képes szidni. Többen mondták az osztályomból, hogy rasszista, és ellenzi az ösztöndíjas dolgot, illetve próbáljam figyelmen kívül hagyni, de az akkori énemet túlságosan megbántotta a helyzet.

 Az iskolából tartottam kifelé, mikor egy alak elkapta a csuklómat, és az iskola kapuja mellé rántott, s szorított a rácsozott korlátnak. Ő volt az. A fiú, szőke hajjal, letaglózott nézéssel. Immáron kíváncsian szemlélte a barna szemeimet, miközben a jobb kezével a hajtövemet piszkálta, baljával pedig a fejem mellett támaszkodott. 

- Ki vagy te? - tette fel az egyszerű kérdését, mire csak a nevemet tudtam kinyögni, azt sem olyan könnyedséggel, mint terveztem.

 És most tessék. Az akkori, még a mostaninál is fiatalabb énünk megtalálta nekünk azt, amit mind a ketten kerestünk. Szerelmet kaptunk, mi mához számítva kereken egy éve van. Nem hittem volna, hogy abból a pillantásból több is lehet, azonban nem tagadom, hogy rátaláltam arra a srácra, akivel még így, tizenévesen tovább tudom gondolni az életemet, egészen a halálomig. 

 Nem kopogtatok be, hisz’ tudja, hogy jövök. A számítógép előtt ül, fejhallgatóval a fülén, s látszólag nagyon koncentrál. A kabátomat a fogasra akasztom, majd elindulok felé, hogy tudathassam vele az érkezésemet. Mostanában kimaradozik a suliból, ezért is gondoltam arra, hogy ha már ebből kifolyólag nem tudunk találkozni, eljövök hozzá én, bepótolni ezt a pár nap kimaradást. 

- Megjöttem, Jisungie - emelem le a fülén található kütyüt, annyi ideig, ameddig beszélek.

 Hatalmasat fordul a székkel, mi miatt az ölében kötök ki, majdnem összenyomva szegény srácot. Vidáman elmosolyodik, s a jobb tenyerét végighúzza a hátamon, amíg el nem éri a derekamat, így már átölelve engem. Szeretem az apró érintéseit magamon, mert a legtöbbször az ember az ilyen apróságokból érzi azt, hogy valaki szereti.

- És most? Szeretkezel velem? - húzza fel az egyik szemöldökét, miközben az örömteli mosolyból pimaszra vált.

 Fülig pirulva ütöm meg a vállát, mire felkuncog, s elkapva a karomat a tenyerembe csókol. Utálom, hogy minden szex előtt apró puszikkal és csókokkal akar megpuhítani, de azt még jobban, hogy sikerül is neki. A tenyeremnél nem áll meg, az egész alkaromat gyengéd puszikkal árasztja el, miközben egyre feljebb megy a kezemen, mígnem eléri a nyakamat, mit aztán finoman szívni kezd. 

 Itt nálam igencsak betelik az az amúgy is nagyon aprócska pohár, már nem figyelve arra, hogy mikor, s hol kezdtünk kivetkőzni önmagunkból egy kellemes évfordulós szeretkezésre, kezdjük el eltüntetni egymás ruháit, mik a hevességben a földön landolnak.

- Szeretlek Jisung - lehelem az ajkára, mielőtt még túlságosan is belelendül a dologba.

- Én is téged, Kinga.

Álmaimban (2Won)

Fáradtan esek be az ajtón, mikor a meló végeztével végre hazaérek. Többnyire késő estig elhúzódik a műszakom, mert pár kollégám felmondott a napokban, s az ő munkájuk így rám marad, amíg nem találnak a helyükre másokat. Nem mondom, hogy nem szoktam elfáradni, mert egy autószerelő műhelyben még az ülés is fárasztó, pláne egy aksi kicserélése után. Nem magamnak választottam ezt a munkát, egyszerűen csak ezt hozta az élet. Nem tudok mit tenni vele, talán, ha tanultam volna a gimnáziumban, ma nem egy lepukkant lakásban tengetném a mindennapjaimat.
Természetesen az élet megint nem kegyes hozzám, hiszen a saját, otthonnak nevezhető helyet fáj látni. Annyi emlék, annyi élmény köt hozzá, hogylegszívesebben elköltöznék, és az egyetlen ok, amiért nem tettem, az a fizetésem. Nem egyszerű vele a számlák kifizetése sem, nemhogy még elcuccolni a kecóból. Számomra szinte lehetetlen.
A táskámat a szekrény mellé dobom, majd egy forró zuhany után bedőlök az ágyba. Szokás szerint álmatlanság ül a szememre, s az agyam kattogni kezd azon a bizonyos napon, mikor Ő itt hagyott. Tisztán emlékszem minden szavára, s a mai napig visszhangként konganak a fejemben. A lelkemet mardossák a gondolatok, lehetőségek hada, de választ senkitől nem kapok.

"- Wonho, ha most nem megyek el, az a te érdekedben lenne, nem pedig az enyémben. Menekülni akarok előled, előlünk, még, ha gyáva dolog is. Nem bírok megbarátkozni a gondolattal, hogy mi egyek vagyunk, hogy közös életünk van, hogy szeretjük egymást. El akarlak felejteni, mert nem akarlak szeretni. Családot akarok egyszer, gyereket, és mind a ketten tudjuk, hogy ez nem működhet két férfi között. Saját gyerek nem. Ezért inkább megfutamodom. Soha többé ne keress."

Sóhajtva fordulok a másik oldalamra, megpróbálva kiverni a fejemben megjelenő keserű, s boldog emlékképeket, mikre visszagondolva nem jó érzés, hanem gyötrő kín tör felszínre. Fáj, mert fél év után még mindig ugyanúgy emészt több ezernyi kérdés, miket senkitől sem tudok megkérdezni. Tőle végképp nem. Minden, amit elterveztem vele, most a lelkem legmélyén aszalódik össze, s kezdi meg útját a szívem felé, hogy a teher nehezebb legyen rajta. Aludni is, bárcsak annyit tudnék, hogy képtelen legyek álmodni. Nem akarok újra látni, mert félek erősebb késztetést fogok érezni arra, hogy megkeressem. Félek, hogy én rontottam el.

"- Wonho, nem tetted tönkre, ennek ilyen a teteje! - mutat mosolyogva a süti tetejére, min enyhén barnás lett a tészta. - Finom lett, meglásd! Nem akarom még egyszer azt hallani a szádból, hogy nem értesz hozzá, s, hogy elcseszed, ahogy minden mást is! Ez nem igaz! Tudod, hogy minden akkor megy a legjobban, ha sokat gyakoroljuk. Biciklizni sem csettintésre tanultál meg! tegyél meg minden tőled telhetőt, de nem vagy buta, sem kétbalkezes. Ügyes vagy, és hiszek benned!"

Sietve pattannak ki a szemeim, s ülő helyzetbe vágom magamat. Emlékek. Mindenhol csak emlékek. Már ötletem sincs, miként tudnám elfeledni, elküldeni őket melegebb éghajlatra, hogy többé ne térjenek vissza. Nem akarom, hogy tudatosan végezzem ezt a cselekvést, mert az agyam, netalántán a lelkem nem akarja elengedni Őt. Pedig ideje lenne már megadnia magát. Nem vagyok képes tovább ezt csinálni. Minden pislogásnál ő jut eszembe, még akkor is, ha teljesen ellenállok. Hihetetlen mire nem képes az elme. Mégis mit vár tőlem az élet? Miért nem hagy már nyugodni?

"- Wonho!"

Az ajtó felé kapom a fejemet, ahol a koromsötéten kívül nincs már semmi. Remek... képzelődöm is. Hajnali kettő van, én pedig még nem alszom. Hyungwon. Meddig fogsz még kínozni saját magaddal? Mikor hagysz már ténylegesen el? Elvitted a tested, de a lelkedet itt hagytad. Gyere érte, mert megőrülök.

"- Wonho!"

- Hyungwon! - kapom az ajtó felé ismét a fejemet, hol újból egy lélek sem áll, jár, vár. Miért csinálja az agyam? Szándékosan játszik egy őrült játékot, mit nem vagyok képes szabályozni, akárhogy is akarom. A spirituszom fele Hyungwonhoz tartozik. Az övé. Egyedül nem megy, nem vagyok képes megtartani. Egyszerűen kimondom; hiányzik.
Ma már nem alszom - kelek ki az ágyból ezzel a gondolattal. Valahányszor rémálmaim vannak, a nap már felkelőben van, s nem hagy aludni a redőny nélküli ablakon átsütő nap. A konyhába érve természetesen azon kapom magamat, hogy se kávé, se kenyér nincsen idehaza, így muszáj megjárni hajnalok-hajnalán a bolt-otthon távot is.
A cipőmet felhúzom a lábamra, felkapok egy kevés pénzt - remélhetőleg annyit, hogy kijöjjön belőle az, amit tervezek venni -, s elindulok lefelé a lépcsőházban. Alig bár saroknyira van egy kisbolt, ott pedig korán reggel szerencsére minden szokott lenni az esti utánpótlás miatt.
- Elnézést! - szabadkozom, hiszen a nagy sietségemben fellöktem egy fickót, kinek a fejét egy jókora kapucni takarja. Lehet nem is én voltam a hibás, hanem ő? Várjunk csak... nekem nagyon ismerős ez a pulóver.
- Hyungwon! - Mikor odakapom a fejemet, látom, hogy már nincs sehol. Képzeltem volna? Az álmatlanság bármire képes. Bezzeg boríték, az van. Akkor mégsem képzeltem. Valósnak kell lennie, ha egy papírkát itt tudott hagyni.
Sietve kapkodom jobbra-balra a fejemet, hátha itt van még valahol, ám mintha a föld nyelte volna el. A szívem szakad meg. Hyungwon, ezzel újabb dárdát dobtál belém. Miért nem mutatkozol előttem? Ugye ő volt az, s nem az agyam szórakozik velem?
A levelet felvéve igen érdekes dologra leszek figyelmes. Mintha semmi sem lenne benne pár papírfecnin kívül. Az az alak valószínűleg nem Hyungwon. Csak az agyam játéka, hiszen így találkoztunk először.

"- Ne haragudj! - guggolok le a srác elé, kit az imént sikerült felborítanom. Nem akartam, de egyszerűen felizgat, az első munkanap gondolata. - Shin Hoseok vagyok, éppen a munkába igyekeztem, majd kárpótlom valamivel, megígérem. Esetleg egy kávét megihatnánk, ha már ily pofátlanul felborítottam. Még a nevét nem tudom, de ha elmondja, lesz egy ennél is tökéletesebb napom - mosolygok a földön ülő férfire, aki igencsak kezdi zavarban érezni magát. Legalábbis az arca ezt mutatja.
- Chae Hyungwon - felelte, s tényleg tökéletessé tette az első munkanapomat."


- Shin Hoseok - olvasom el homlok ráncolva a boríték elején szereplő nevet, majd megbontom azt. furdal a kíváncsiság, mégis ki lehetett az az alak, aki szándékosan, vagy véletlenül jött belém. Nem akarok újra csalódni, hogy az agyam szórakozik velem, esetleg ez csak egy újabb álom. Nem tudom, mennyire viselné jól a szívem. Már így is nagy dolognak van kitéve. Életem legfájdalmasabb szakításának.
- Az álmaimban találkozunk - olvasom el az egy szem papíron szereplő mondatot, a szívem pedig nagyot dobban, de az a dobbanás ketté is töri. Ez Hyungwon írása.

Kéz a kézben (Jungszta)

Szombat este az egyik legjobb barátnőmmel beszélgetek, mint azt már megszoktam. Nagyrészt ilyenkor beszéljük ki a hülye embereket, az iskolai életet, vagy a sztárokat. Pár éve már, hogy Dél-Koreai cserediákok lettünk, és azt kell mondanom, hogy egyikünk se bánta meg. A fogadó családok kedvesek voltak, valamint egyáltalán nem ítélkeztek, inkább érdeklődőek voltak. Az igazi családom is örült, hogy ilyen lehetőséget kaptam, bár amikor van időm és felhívom őket, érzem a hangukon, hogy hiányzom nekik. Minden esetre, tényleg örülök, hogy egy álmom vált valóra ennek a programnak a segítségével, s ha ez nem lenne elég, még diákmunkát is ajánlottak. Az elején nem rajongtam érte, de amióta jóban lettem általa pár emberrel, elkönyveltem egy csodás munkahelynek. Korea által a kultúrát és az itteni zenét, a k-popot is megszerettem. Igazából, ez csak hasznomra vált olyan értelemben, hogy a diákmunkámat a Bighitnél végzem, illetve a Bangtan Boys alkalmazkodik az olyan "ügyetlen" tanulókhoz, mint én.
 - Istenem. Sétálni van kedvem - nyafog Viki a vonal másik felén, ki tulajdonképpen valamin ügyködik.
 - Nem dolgozol? Vagy mi van? - kuncogok fel, mire csattanást hallok, s jajveszékelést is.
 - Fogd be! Beütöttem a fejemet!
 - Mit csinálsz? - röhögöm ki, miközben érdeklődök a tevékenysége iránt.
 - Kötöm be az új kütyüt a gépbe. Vagyis kötném, de úgy döntöttem leszarom - pufog, ami újabb nevetésre késztet, így hát nem is tartom vissza. A telefonom pittyeg, miközben én faliórára pillantok. Fél tizenegy. Szuper. Igazából nem sok kedvem van beszélgetni senkivel, de azért feloldom a képernyőt.
- Na, ez is most talál meg! - nyögöm, mikor elolvastam, ami azon szerepel.
 - Ki írt? - puhatolózik a vonal túlvégéről kíváncsian.
 - E-mail a Bighit-től. Valami fájlmelléklet. Megnyissam? - kérdezem összecsatlakoztatva a gépemmel a mobilomat, hiszen a válaszra előre számítok.
 - Még szép! Te is tudod, hogy amióta voltam egyszer bent veled, érdekel a dolog.
 - Valóban. A srácok is megkedveltek. Yoongi meg pláne - húztam fel a szemöldökömet sunyin, mit tudom, hogy nem lát, de talán ez a szerencse.
 - Jaj, őt hagyd ki! - nyafog fáradtan, utalva arra, hogy ebbe ne menjünk bele. Nos, igen. A barátném egyenesen Yoongiba van bolondulva, amióta találkoztak és rendszeresen beszélnek. A srácoktól amúgy mindig megkérdezem, ha találkozunk, hogy mi a helyzet Yoongival, mivel egyszer Vikinek kellett kiimádkoznia a stúdiójából. Én nem tudom, hogyan sikerült, de le a kalappal. Erről jut eszembe.
 - Viki, drágám, te nem akartál nekem mesélni valamit? - húzom fel a szemöldököm, miközben benyomom a kamerát.
 - Jaj, Veszta! Kupi van! - sipít fel, mi belőlem is kicsal egy kacajt, ám utána el is fogadja a videóhívás kérést. - Szóval... nem...
 - Csütörtökön voltál a dormban. 
 - Aha.. és? - kérdezi meg félénken a haját piszkálva.
 - Mondjad már! Ne kelljen harapófogóval kihúzni belőled! - förmedek rá, mire egy halvány mosolyt ejt, és végre megszólal.
 - Csak beszélgettünk. Ámultam a sok hangtechnikai kütyün, nevettünk, ami ijesztő lehet, ha nem ismerik. Amúgy tök kedves, bár néha vannak lustább, gyerekesebb, vagy bunkóbb megszólalásai, de mindennek van oka - ránt vállat lazán. - Mesélt a családjáról, meg egy kicsit Daegu-ról, de semmi több. Belehallgathattam pár alapba, meg zongoráztunk... meg... meg... aha... ilyenek.
 - És ezt nem akartad nekem elmondani?! - döbbenek le teljesen, tartva a szemkontaktust.
 - Nem tartottam fon- 
 - Mi az? - ráncolom össze a homlokomat, mikor félbehagyja a mondatot.
 - Írt, hogy Kook-nak éjszakai mehetnéke van, de idézem: "Namjoon csak velem engedi el Jungkookot sétálni, mert a többi nincs itthon. Sajna. Ihlet hiányom van, szóval megyek. Van kedved lógni?" 
 - Csak akkor megyek, ha jössz te is - kérlelt némán, burkolózva ezzel a "csak akkor, ha..." szöveggel.
 - Oké - rántottam vállat, bele sem gondolva abba, hogy biza Jungkook is ott lesz.

***

- Sziasztok - köszönünk szinkronban, amikor összetalálkozunk egy kisebb mellékutcában a dorm és a jelenlegi otthonunk között.
 - Oh, Veszta. Te egy különálló meglepetés vagy? - kérdezi Yoongi, ám nem tudom eldönteni, hogy ez most poén, vagy gúnyolódik. - Amúgy meg, helló - néz már a barátnőmre, kit amúgy egy ölelésbe is von. Tévedek, vagy ezek nem ölelték meg eddig egymást? Amikor viszont Kookal összetalálkozik a pillantásunk, kimelegszem.
 - Örülök, hogy te is jöttél - mosolyog rám, mi akaratlanul megremegteti a szívemet.
 - Én is - viszonzom gesztusát, majd Yoongiékat követve elindulunk. - Hogy vagy Kook? - kérdezek rá, beszélgetéskezdeményezésképp.
 - Jól, bár nagyon fáradt vagyok. Ma Hoseok hyunggal legalább négy órát táncoltunk, aztán volt egy kisebb jelenésünk egy műsorban. Fáradt vagyok, de nagyon akartam már sétálni, és mivel feltűnésmentesen csak este tudunk, megkérdeztem Nam hyungtól, aki csak Yoongival engedett el, mert múltkor késtem egy órát - fintorodott el. - Pedig csak a Namsan toronynál voltam pár képért. 
 - Megmutatod őket? - pillantottam rá csillogó szemekkel, mire ő mosolyogva heves bólogatásba kezdett.
Közelebb is lépett, majd a kezemet megragadva állított meg, s lépett mögém. Leadta a kezembe a telefonját, amin már meg volt nyitva a galéria. Amikor véletlenül hozzámér, az egész testem bizseregni kezd. És ez komolyan rám hozza a frászt!
Csodálkozva tekertem végig az oldalt, egyenesen addig, amíg magamba nem ütköztem. Szó szerint.
 - Hát ez meg? - hökkentem meg, s a hangomra Kook ki is vette a telefont a kezemből.
 - Bocsi - vakarta meg a tarkóját zavartan. - Már amúgy is akartam valamit mondani... 
Kíváncsian néztem rá, de épp amikor kezdte volna, hangos dudálásra lettünk figyelmesek, amiről megugrottam ijedtembe, s ha Kook nem ránt el, talán meg is halok. Yoongi és Viki is észrevették, hogy már nem követjük őket, hanem lecövekeltünk az út szélén, ezért ők szintén megálltak. Bár, amennyit ebből az agyam felfogott... hiszen Jeon Jungkook állt velem szemben, egyenesen az én kezem fogva, mi még a rántás miatt maradt úgy. Nem engedte el a kezemet... azt hiszem... erre azt lehet mondani, hogy Kéz, a kézben.

Szívmegállás (Jungszta)

Fáradtan esek be az épületbe, ahol az a bizonyos rendezvény lesz. Egy életcélom volt eljutni Dél-Koreába, és még nagyobb jegyet szerezni, s eljönni ide. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán sikerülhet, ám mégis itt állok most, remegő lábakkal. Alig álok, az izgalom eluralkodik a testemen, végül moccanni sem bírok. A biztonsági őr hősiesen hozzám siet, megkérdi mi a baj, azonban mintha a fülem nem lenne képes feldolgozni a nekem mondott segítőkész szavakat. Zavartan ránézek, majd újra vissza az ajtóra, mi előtt már gyülekeznek az emberek. Segítségkérően a férfire nézek, ki kiveszi a felé nyújtott belépőt a kezemből. Nem válaszol, tekintete komorodik, ugyanakkor eszébe sem áll elsétálni bunkó módon, inkább megragadva a felkaromat tuszkol el az ajtóig. Nem beszélgetünk, szótlanul figyelem minden cselekedetét, de a felkaromat már-már lilásra szorítja. Kinyitja az ajtókat, amin szó szerint benyom, ezután visszazárja, s nem jön utánam. Ennél is nagyobb sokkba esek, ugyanis két fiatal lány kuncog előttem, a telefonjukon valamit nagyon nézve.
 - Oppa ma vajon helyes lesz? - sóhajt hatalmasat a rövidebb hajú, mire felmorgok, hiszen akármelyikről is van szó, mindig jól néznek ki. Percek múlva megjelenik a férfi - a biztonsági őr, ki eddig "kísérgetett" -,ó egyik kollégája, s kedvesen rám mosolyog. Viszonzom az apró gesztust, majd már jóval oldottabban a nyakamba akasztom az eddig kezemben szorongatott kis kártyámat. Az őr int a másik kettő lánynak, akik egymás kezét szorongatva indulnak meg felénk. Miközben pislogás közben kémlelem őket, megrezzen a zsebemben tartott mobilom, amire megijedek, s kikapva onnan, megnyitom a kapott üzenetemet.

"Nekem aztán nehogy a padlót nyald fel ahelyett, 
hogy felkapod, s futsz vele hazáig!" - olvasom az üzenetben, 

amit az egyik kedves barátnőm küldött.

"Ne aggódj, maximum idegességember ráájulok!:) 

Nem lesz ciki" - küldtem a választ két perccel később, 

majd inkább némítottam a telefonomat.

Most a táskámba süllyesztettem a készüléket, miután a férfitól megkapom a belépőkártyámat, minek a segítségével bátran közlekedhetek az épületben. El sem hiszem, hogy végre láthatom őket. Istenem, annyira izgatott vagyok!
 - Kérem, kövessenek. A srácok készülődnek, szóval addig a meeting helyére megyünk - mondta miután elindultunk, majd kinyitott egy ajtót a folyosó közepén. - Itt bent lesz, előre álljanak a kijelölt helyre. A többi fan is nemsokára érkezik, csak nekik még legalább húsz perc.
Ezután magunkra hagyott minket, s a másik két lányka elém nyomult, szóval harmadik leszek. Nem bánom, legalább addig leadom a feszkót magamról, és nem ájulok el.

***

A többi ARMY is megérkezett legalább tíz perce, a fiúknak sem kell több, én pedig nem, hogy leadtam a feszültséget, még jobban ideges lettem. A vérnyomáson az egekben volt, a szívem pedig zakatolt, amikor felcsendültek az új album első dallamai. A srácok kijöttek, meghajoltak, bemutatkoztak, váltottak velünk pár szót, próbálták oldani a hangulatot, már amennyire lehetett...
Eljött a pillanat, amikor lehetett menni. A lábaim földbe gyökereztek, meg is szédültem egy pillanatra, amikor én kerültem sorra. Az őr noszogatott, hogy kiraknak a fanmeetingről ha nem mozdulok, Jin is rendesen beijedt, hiszen hozzá kellett volna először mennem, de mivel a szívem rohamot akart kapni, jócskán lassan mozogtam.
 - Nyugi Veszta. Semmi baj nem lesz... Mind tud egy picit angolul... rendben lesz... - nyugtattam magamat, miközben Jin felé battyogtam. Az a szerencsém, hogy Jungkook az utolsó... Lesz felkészülési időm.
 - Annyeonghaseyo~ - köszöntött boldogan a fiú, mi belőlem egy reszketeg kacajt csalt ki.
 - Sz-szia - hajoltam egy kisebbet, majd letelepedtem elé, ő pedig a kacsóimért nyúlt, amiket a markai közé fogott.
No, nem mondom, hogy nem könnyezett be a szemem a testi érintkezéstől, de jócskán kirázott a hideg.
 - Valami baj van? - kérdezte meg vonakodva, utalva a szerénységemre.
 - Nem-nem - szabadkoztam koreaiul. - Nincs baj, csak izgulok. Most találkozom veletek először - folytatom angolul, amin meghökken, de pár másodperc múlva kedvesen válaszol. Természetesen a mögötte álló úriember nem engedi, hogy sokáig társalogjak vele, így noszogat, hogy menjek már tovább Jiminhez.

***

És öt perc múlva már Monnie-től köszöntem el, s az utolsó tag felé vettem a lépteimet. Jungkook. A szexi és imádni való vigyorát lehetetlen volt az arcáról letörölni, szinte hívogatott a szemeivel. A tökéletessége most is tökéletesen kivehető minden porcikájából. A haja tökéletesen áll, a szemei mosolygósak, az ajkai pedig teltek és pirosak. A haja tökéletesen belőve, testén pedig csupa fekete ruha és kiegészítők virítanak. Egyszerűen imádom. Nem is tudok megszólalni... A fejem hasogat, a szívem ki akar ugrani a helyéről, az agyam üres, a lélegzetvételem is bent ragadt. Naná, hiszen mindenkit imádok, mégis ő a biasom, az UB-m, a kedvenc idolom a k-pop világában. Sosem gondoltam volna, hogy a velük való találkozás során érezhetem egyszerre jól, illetve rosszul magam. Jungkook előtt állva, mikor szólásra nyitottam a számat, hogy köszönjek, elsötétedett minden.
Fogalmam sincs mikor, mire kelhettem fel, de valami hideget éreztem a fejemnél, minek hatására kipattantak a szemeim, s egy hirtelen mozdulattan felültem. A fejembe hasít a fájdalom, mit valószínű az esés okozott.
 - Felkelt! - hallok meg egy ismerős hangot, bár ezt a koreai szót még pont értem, ám amit ez után mond, érthetetlen számomra.
 - Hogy vagy? - guggol le mellém Rap Monster, s érdeklődik irántam angolul.
 - Jól... a fejem fáj és... - mondanám én tovább is, de Jungkook pont ekkor lép be az ajtón egy pohár vízzel.
 - Sok mindent láttam már, sírtak, ordítottak miattam, nevettek is, de még senki sem ájult el tőlem ennyire - villant egy vigyort, majd átnyújtja a vizet.

Ezt nem hiszem el...

Patakhoz csalva (Yoonkook)

Jungkook:

Végre kaptunk egy kis szabadságot, melyet Namjoon szüleinek egyik erdei nyaralójában fogunk eltölteni. Már két órája biztosan utazunk, fogalmam sincs, merre megyünk, és arról sem, mennyi ideje, de nem bánom, amíg Yoongi vállán szusszanhatok. Ő ezt nem díjazza, mert nem akarja, hogy kiderüljön a kapcsolatunk, mivel nem tudja, milyen hatással lesz ez a csapatra. Semmiféle konfliktusba nem akar kerülni emiatt, vagy akármi más a témával kapcsolatban. Megértem, meg minden, de nagyon sokszor eléggé fáj, miszerint konkrétan ignorál mindenhol, kivétel legyen az, amikor fanservice kell a népnek. Ritkán foglalkozik velem, ám azok a pillanatok számomra mindennél fontosabbak. Remélem, hogy most idézőjelesen lesz rám ideje, és kicsit én is kaphatok belőle, nem csak a kamera.

Egy gyönyörű tó mellett haladunk el éppen, minek kisebb patakok táplálják a vizét, valamint csodálatra méltó állatvilága van. Dimbes-dombos vidéken járunk, tele állatokkal, finom fenyő illattal, kilátással, körülbelül minden, ami szem-szájnak ingere.

Hirtelen felkapom a fejemet Suga válláról, mit egy erőteljes morgással díjaz, majd kezét felemelve, a kobakomat megbillentve, visszatérek az előző pozíciómba. Ezek után nagyon elpirulok, és élvezem a helyzetemet az út további részében.

Már majdnem ott vagyunk, azon a titkos helyen, ami állítólag egy fényűző “palota”, mellesleg egy álomszép tó mellett van, szinte tűkön ülök a kíváncsiság miatt. Vagyis Nam állítja mindezt, mivel kiskorában az összes nyarát itt töltötte családjával, azt is mondta, nagyon imádja a helyet, meg állítólag sok emlékünk lesz innen. Nagyon remélem, hogy ez mind teljesülni fog, a panorámaképpel már meg vagyok elégedve, tényleg meseszép.

RM lelassít, majd hátrafordul, kiosztja a feladatokat, és felhívja mindenki figyelmét arra, nem alkoholizálni jöttünk, ne igyuk le magunkat a sárga földig, mindig csak mértékkel.

- Mellesleg, míg el nem felejtem, Tae, Kook, ne verjétek szét a berendezést, ne pörögjetek túl, nyugodjatok le szépen, aztán élvezzétek a szabadságunkat, a természetet. Na, spuri kifelé pakolni - intett nekünk Nam, hogy ideje kiszállni a kocsiból, de nem becsapva az ajtót, mert akkor mindenkit lenyakaz.

Nagyon nem akarok felkelni Yoongi válláról, olyan tökéletes helynek számít nálam, tegyük fel, mint másnak egy szentély. Egyik pillanatról a másikra felkel, én meg lazán nekivágódok az ablaküvegnek. Ijedtségemben kipattanok a kocsiból, majd Jin egy dobozzal felküld az emeleten lévő, balról a második szobába. Jesszusom, ez a kecó tényleg oltári nagy. Két emeletes faház a tó mellett, és wow, semmi lepukkant része sincs, még egy finom illatú légfrissítő is van itt. Lépcsőzök felfelé, mint egy mérgezett egér, és nézem, merre lehet az a szoba. Megpillantom a dobozban az én cuccaimat, ezért valószínűleg a szobámba küldött fel Jin. Amint belépek a szobába, elém tárul az ágyon alvó Yoongi tökéletes kinézete, nem bírom ki, hogy ne bújjak oda mellé. Ledobom a dolgaimat, azután szép lassan bekúszok a bal karja alá, és egy nagyot szusszantok a nyakába.

Yoongi:

Egyenesen gyűlölöm, ha valaki alvás közben zargat, erre megjelenik Kook, és konkrétan felkelt, pedig már majdnem aludtam. Szeretek aludni, pláne, ha nincs a közelemben senki, mert így rendesen tudok pihenni. Egyszer, ismétlem, egyszer aludtam csak Jungkookkal, de az akkor volt, mikor a srácok éppen hazautaztak a szüleikhez, én pedig nem tudtam, ő meg velem maradt, hogy kettesben tudjunk lenni. Nem mondom, hogy ezt miatta én nem vállaltam volna be, de nagy eséllyel mentem volna a szüleimhez, hisz’ amúgy is ritkán találkozok velük.

Halkan szuszog a fejem mellett, érzem, hogy nehéz a teste, egyenletes a lélegzetvétele, amiből arra következtetek, hogy elaludt. Így már nagyon nehezen tudnék nyugodtan pihenni, minden álmosság kiment a szemeimből, szóval fel is nyitom őket. Kint még jócskán reggel vagy, illetve olyan kilenc óra, fél tíz lehet. Feltápászkodok mellőle, majd egyenesen a csomagjaimhoz megyek, amiket csak a szobában lévő fotelba raktam ideiglenesen. Mellette a laptop táskámból kiszedem a gépet, mit azonnal be is üzemelek, miközben letelepedek a másik ágyra. 

- Yoongi, kérlek, le tudsz jönni segíteni? - torpan meg az ajtóban Jin, egy apró mosollyal a száján. Bólintok egy kisebbet, aztán leteszem az ölemből a laptopot, s elindulok utána. Lent szembesülök azzal a ténnyel, hogy bizony jó sok mindent vásárolt be a kiruccanásra, mivel a friss pékárun át, a zöldségekig minden van. Inkább nem is kérdezek semmit, csak az üres frigóba kezdem bepakolni a tejet, és az egyéb tejtermékeket illetve hűtős kajákat, mint például szalámit. A kenyeret és a zsemléket a kenyér tartóba, a húsokat a fagyasztóba, az üdítőket pedig fel a pult egyik sarkába. Miközben pakolgatok jobbra-balra, ő a vágódeszkán kezdi felapírtani a csirkemellet, amiből gondolom az ebédünk készül. Végezetül megfogom az utolsó élelmiszert is, mit sikeresen beletettem az egyik szekrénybe a másik kettő hasonló termék mellé.

- Köszönöm, Yoongi - fordul felém egy reszketeg mosollyal, melyet általában figyelem kívül hagyok, de most megszánt a kedves, segítőkész énem.

- Van valami gond veled? Nem szoktál ennyire búval baszott lenni, mindig csacsogsz főzés közben, ám most egy mukkot sem mondtál, csendben vagy, ráadásul figyelmetlen is - állítom meg a kezét, ugyanis miközben engem néz, vágja a húst, csakhogy a következő vágásnál az ujját sebesítette volna meg.

- Egy aprócska összezörrenésünk volt Nammal. Semmi komoly, de valamiért túlságosan magamra vettem azt, hogy néha sok az anyáskodásból és Hyungja helyett az anyját látja bennem - húzza el a száját, majd leteszi a kést, a kezét pedig egy konyharuhába törli. - De nem számít, mert tudom, hogy nélkülem elhagyott gyerekek vagytok - kuncog fel bánatosan, cseppet sem őszintén.

- Szerintem beszélj vele. Mondtad neki, hogy nem esett jól?

- Nem, mivel túlságosan felpaprikázott volt, és csak csúnyábbat kaptam volna. Bár sosem tiszteletlen velem, vagy veled szemben, valami felidegesítette oly’ annyira, hogy ilyeneket mondott. Pedig a legtöbbször megválogatja a szavait - rázta meg a fejét, próbálva elhessegetni a rossz gondolatokat. - De köszönöm, ha visszajött hátulról, beszélek vele. Ma túl kedves vagy Yoongi, történt valami? - fordítja figyelmét ismételten a húsra, közben hozzám beszélve.

- Nem, magam sem tudom, mi lelt - teszem karba a kezem, s a pultnak támaszkodok. Mielőtt Jin megszólalhatott volna, megtalált Hoseok, miszerint elkell a segítség hátul, szóval biccentettem az idősebbnek, majd a pulttól elrugaszkodva kezdem el a fészer felé sétálni.

Jungkook:

Mire felébredek, nem találok senkit magam mellett. Yoongi kihagyta a szokásai közül azt, hogy felkeltsen az alvásból. Most már tényleg fogalmam sincs mi a baja, lehet én vagyok?

Feltápászkodok az ágyból, és kicsit megdörzsölöm a szememet, mivel alig látok valamit, amit meg igen, azt is csak homályosan. Indulnék, de ez lehetetlen számomra, mert szokásomhoz híven bevertem a lábamat a csomagokba. Gratulálok magamnak. Hisztériám után kikászálódok a “labirintusból”, és nekiiramodok a konyhának, hol Jin már főzőcskézik.

- Nem tudtam, hogy ilyen gyorsan végeztek hátul, de, ha visszatértél, elmondom, hogy minden megoldódott, ne izgulj - hadarja le gyorsan nekem érthetetlenül.

- Hé, oké, akkor miről is van szó? - vonom kérdőre Hyungomat.

- Oh, Jeongguk, felkeltél? Semmi komoly, minden rendben van, te ne is foglalkozz vele, inkább menj te is segíteni Hoseokéknak.

- Értettem főnök - teszem katonásba a kezemet, lábamat, aztán sietve kisétálok a többiekhez, remélve, majd tudok még valamiben segíteni.

Bár ahogy elnézem őket, már készen vannak, csak ücsörögnek, és nagyokat nevetnek. A garázs előtt ez a kis tűzrakó helység elég menőn néz ki, főleg ezekkel a horgász székekkel. Nem is tudtam, hogy hoztunk ilyeneket is. A végkivitelben eléggé családias, és otthonos a hangulat, ez kell ide nekünk.

Szépen lassan odabattyogok a többiekhez, aztán egy nagyot köszörülök a torkomon, és megszólalok.

- Sziasztok, mizu? - kérdezem, majd bambán bámulok mindenkire, össze-vissza.

- Semmi Kook, gyere, ülj le velünk beszélgetni, Suga mellett még van hely - int RM, utána gyorsan leültet.

- Épp a debüt bakijainkról beszélgettünk - nevet fel Hope, miközben a lábára teszi a könyökét, úgy támaszkodik.

- Eléggé megváltoztál te is, azóta nagyon férfias lettél - magyarázza Nam, s látom, hogy a szájára egy nagy mosoly húzódik. - Például nemsokára mindenkit túlnősz.

- Szerintem már izmosabb vagy mindegyikünknél - jelenti ki Hobi egyszerűen, megvonva a vállát.

- A helyességeddel az összes ARMY-t megvakítod. Ohh~ a mi szexi maknae-nk - mondja Yoongi, végig a szemembe nézve, miből kiveszem, hogy ez biza egy burkolt bók volt.

Azt a kutya meg a macska fülit, ilyet se mondott még nekem. Jesszusom, majdnem hanyatt esem a székről. Oda meg vissza vagyok ezért a srácért… Már-már lefordulok róla, arcom vöröslése közepette, de inkább csak felkelek és elsétálok a tó felé. Egész végig azon gondolkozok, mi lehet jelenleg velem, vagy vele. Édes istenem, nagyon durván imádom. 

Körülbelül ötszáz méterre vagyok, egy szép, kikövezett út vezetett ide, nagyon igényesen van kidolgozva minden. Leülük a part szélére, térdemre ráhajtom a fejemet, és filozofálok az élet nagy kérdésein, közben dobálom a vízbe a kavicsokat. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Tae leül mellém, átkarol, majd fejét a vállamra hajtja és megszólal.

- Baj van, Kook? - kisebb aggodalmat érzek szavai mögött, én csak felnézek az égre, aztán egy félmosollyal sóhajtok egyet, s válaszolok.

Yoongi:

Furcsállomm, hogy Jungkook csak úgy elment, hiszen ilyet sűrűn nem csinál, így még számomra is szokatlan. Utána nézek, ahogyan Namjoon és Hoseok is, ebből leszűröm, hogy ők sem értik a viselkedését. Az, meg felettébb érdekes volt, hogy simán ignorálta a burkolt bókomat, és csak egy kicsi pír szökött az arcára, mit csak erősen szuggerálva lehetett kivenni. Majd este beszélek vele.

- Mi lehet vele? - kérdezi Nam, még mindig Kook után nézve.

- Nem tudom, biztosan utó tini hatások - rántom meg a vállamat, s inkább felkelek a székből.

- Oh, Tae! - int Hoseok a fiúnak, aki épp most lépett ki a házból. - Megkeresnéd kérlek Jungkookot? Arra ment - mutat a tó irányába, mire Taehyung bólint, aztán el is siet. Folytatom az utam befelé, engem pedig követnek a többiek is. Az ajtón belépve rögtön megcsap a csirke mennyei illata, egy kis paradicsom szaggal mellette, bár inkább a húst érezni. 

- Csak nem? - örül meg Namjoon a semminek konkrétan, aztán a konyhába rohan csillogó szemekkel. Mikor mi is befordulunk a boltív alatt, egyből meglátok egy tányéron Namjoon kedvenc ételét, a Tonkatsu-t. Csak nem direkt főzte volna ezt Jin? 

- Köszönöm - néz hálásan az idősebbre, mire az mosolyogva pakolja továbbra is az ételeket. Aranyos, csak mindjárt idehányok. A segítő szándékunkkal - ami nekem mára elfogyott -, s megkérdezzük, hogy tudunk-e segíteni valamiben. Természetesen máris kapuk a kezünkbe kajákat meg az evőpálcikákat, amiket az asztalra helyezünk. 

- Hol vannak a többiek? - néz végig rajtunk a legidősebb gyanakodva.

- Jimin fent alszik, az biztos - szögezi le Hobi, szinte azonnal. - Tae és Kook meg a tónál vannak.

- Oké, akkor… kérlek Yoongi, szólnál nekik, hogy itt a kaja az asztalon és ha éhesek, akkor lehet enni?

- Én biztos nem - közlöm, majd hátat fordítok, s felbattyogok az emeletre egyenesen az ideiglenes szobámba. Azonnal az ágyamra dőlök, és próbálkozok valami alvás szerűvel, ám nem jön össze, ismételten csak elbóbiskolok. Talán egy bő öt percet tudtam szundítani, mikor meghallom, hogy valaki megáll az ágyam előtt.

- Yoongi - hallom a nevem, mire egy morgást hallattam, hogy bizony figyelek, mondhatja. - El tudsz menni Namjoonnal fáért az erdőbe? Egyedül nem szeretném elküldeni - hangsúlyozza az egyedül szót jól érthetően, ami végett kinyitom a szememet, és egy grimasz kíséretében bólintok. A francba már, hogy nem tudok pihenni itt sem. - Köszönöm - mosolyodik el, azután kisétál, behajtva az ajtót. Oké, az igaz, hogy lehet nem november közepén kellett volna eljönni pihenni ide, mert este hűvös lesz, de már késő. Itt vagyunk. 

Felkelek az ágyról, majd kikapok a bőröndömből egy pulcsit, mivel kint eléggé beborult. Csekkolom az időt is a telefonomon, ami fél egyet mutat, végül csak zsebre teszem, s lesétálok az emeletről, ahol Monnie már vár.

- Akkor mentünk! - szól az újságot olvasó Jinnek Nam, aki fel is kapja a fejét.

- Vigyázzatok magatokra, azért eső előtt még gyertek vissza - tér vissza a lapra tekintete, mi pedig elhagyjuk a házat.

- Oh, srácok - botlunk bele Kookba és Taehyungba, kik ebben a percben akartak bejönni az ajtón. Megtolom Namjoont, hogy haladjunk, aztán végül elindul az erdő felé, ahol amúgy nem tudom, miként akar fát gyűjteni, de rendben, elhiszem, hogy menni fog neki.

Jungkook:

- Bajnak baj, ha nevezhetjük azt annak, hogy Yoongi nagyon flegma velem, és a lehető legjobban ignorál, még ha ti nem vagytok ott, akkor is.

- Nem lenne egyszerűbb, ha rákérdeznél, mi a baj?

- Lehetetlen, kerül, beszélni se lehet vele… Nagyon elhanyagolva érzem magamat. Szerintem ő semmit se tesz azért, hogy változzon valami, vagy többet legyünk együtt. Amikor ti elutaztatok, direkt maradtam vele, erre mi van? Telibe szarta, de sebaj, már megszokhattam volna - jelentem ki eléggé hisztis hangulatban.

- Na, ne már, Kook-shi, bármennyire is próbálod elhitetni magaddal azt, miszerint nem szeret, be kell vallanod magadnak, csak veled ilyen kivételezős a bandából. Saját véleményem szerint, őszinte szívből szerelmes, csupán furcsa neki a kapcsolat, mivel még nem nagyon volt neki, és nem tudja hova tenni ezt most - mosolyog rám Hyungom, majd átölel, felkelünk és ideiglenes otthonunkba indulunk. Jó érzés magam mellett tudni valakit, akivel beszélhetek a kapcsolatomról.

- Azért igazán köszönöm, hogy mindig itt vagy nekem, Tae - bokszolok bele a vállába, majd kuncogok egyet.

- Valakinek ezt is meg kell csinálnia - mutat egy szívet, és amint felnézünk az égre, látjuk, hogy mennyire beborult, ezért elkezdünk gyorsabb tempóban sétálni.

Amint beértünk volna a lakásba, nekiütközünk Namnak és Yoonginak. Megint nagyon ideges lettem, mert Suga a füle botját se mozdítja értem. Idegesen betrappolok a konyhába, és ledobom magamat egy székre, majd hisztérikusan felnevetek. Tae nem reagál semmit, inkább hoz két tányért a szekrényből, evőpálcikákat, ezek után Jin szed nekünk az ételből, s kérdőre vonja hollétünket.

- Fiúk, merre is voltatok pontosan?

- Csak beszélgettünk a tónál - tusolja el idézőjeles ügyünket Taehyungie.

- Oké, de lehet kellett volna a segítségetek, mint például most a fiúk kint fát szednek, na, de mindegy is, ha ettetek, légyszíves menjetek fel a szobátokba, és pakoljátok ki a cuccaitokat, hogy ne legyenek szanaszét. Jó étvágyat, fiúk! - Majd eltűnik a szobák rengetegjében.

- Hát Tae, sietnünk kellene, mert jön az anya tigris, és le fogja szedni a fejünket, ha nem rámolunk ki - kacagok jóízűen, és végre elkezdek enni.

- Igazad van - nevet fel szintúgy a Hyungom, aztán követi tevékenységemet.

Szépen megebédelünk, elpakolunk az asztalról, el is mosogatunk, majd nekiiramodunk a szobáinknak. Amint beértem, látom, hogy Yoongi részén már összepakolt valaki, feltételezem, hogy ő volt az, így neki kellene állnom nekem is.

Szép lassan rendezgetem a cuccaimat, de valami nagyon nincs rendben, nem érzem olyan jól magamat, valami van, amiről nem tudok, és ez zavar. Egyik pillanatról a másikra észreveszem Suga laptopját az asztalon, be van kapcsolva rajta egy alkalmazás, és egy nagy-nagy irományt látok benne. Közelebb lépek, hajt a kíváncsiság, majd meglátom, hogy ez a leendő dalunknak a szövege. Elolvasom félig-meddig, de megint kiborulok, etetem magamat azzal, hogy szeret, közben minden jel arra utal, miszerint nem. Ez az első száma, ami nem rólam szól, egyenesen rühellem az ilyet, legalább mondaná a szemembe “Hé Kook, bocsi, nem szeretlek, ne járjunk tovább”, vagy valami, egyenesség istenem, nehogy már számokból tudjam meg az érzéseit irántam. Netán így állunk? Írjunk egymásnak burkolt szakítós számokat? Elegem van… Meg kell emésztenem ezt az egészet…

Yoongi:

Már fél órája ide-oda rohangálok, miközben Nam folyamatosan aprítja a háztól nem messze lévő kis kuckó mellet az elraktározott fákat. No, én a kisebb darabokat viszem vissza a ház mellé, amiket szépen felsorakoztatok a fal mellé. Igazából, nagyon elfáradtam, izzadok, fáj a kezem, a levegőm kishíján elfogyott, ráadásul még szomjas is vagyok.

- Namjoon - sétálok hozzá, mire rám kapja a fejét. Éppen a baltát teszi be a kuckóba, amit aztán bezár.

- Mondhatod - áll meg velem szemben, én pedig nekikezdek a beszédnek, miszerint van egy szám, amit jó lenne, ha meghallgatna az új albumra. Igazából… nem teljesen eredeti, az egyik BigHit-es dalszöveg íróval kreáltam, a címe; Fake Love. Nem is tudom, honnan jött ez a szöveg, igazából… csak arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha a Kook iránt érzett szeretetem hamis, aztán már lett is egy címem.

- Oh, jó, ez király - bólint elismerően, mikor visszaadja a telefonomat, amiről olvasta a szöveget. - Alapnak valami közepesen pörgős kellene. Ehhez sem lassú, sem gyors nem illik, úgyhogy bumm a kettő közé. 

- Nekem mindegy, de ha végeztél, mehetnénk - biccentek a kis ösvény felé, mi visszavezet a házhoz. - Minek kell a fa amúgy? - kérdezem, közben elindulva visszafelé.

- Jimin és Hobi kitalálták, hogy csinálhatnánk tábortűzet és olvaszthatnánk pillecukrot, szóval beleegyeztünk Jinnel - mosolyodik el halványan, majd pedig int valamerre előre. Oda kapom a tekintetem én is, s meglátom, amit ő is néz. Egy aranyosan vigyorgó Jimin sétál felénk, kezében egy esernyővel.

- Hyung! Mindjárt leszakad az ég, ezért Jin megkért, hogy vigyek nektek ernyőt, de már itt vagytok, szóval nem számít - pislog nagyokat, valószínűleg a fáradtságtól.

- Köszi Jimin, aranyos vagy - paskolja meg a fejét Namjoon, majd befelé terelget minket, mivel idő közben elkezdett fújni a szél, nem is kicsit. - Elmegyek begyújtok - szól be Jinnek, ki csak mormol egy okét, de nézi tovább a főzős műsort a tévében.

Jiminnel indulok az emeletre, miközben ő arról beszél, hogy mit álmodott. Nem akarom megbántani, de nem izgat, hogy álmában egy színpadon táncolt Hoseokkal, valami balettszerű izét. Akaratlanul is meghallom, hogy Jungkook Taehyung szobájában nevet, szóval oda veszem az irányomat, Chimmel a nyomoban.

- Mi a helyzet? - kérdezem megtámasztva az ajtófélfát, őket méregetve.

- Semmi. Neked semmi, ha Jimin kérdezi, akkor éppen beszélgetünk - válaszolja Kook, rám se nézve. Mi a szent… Jungkook még nem volt tiszteletlen velem szemben, erre felesel. Hah…

- Jó, akkor duzzogjál, de nem tudom mi a bajod, bár tudod mit, nem is érdekel - forgatom meg a szemeimet, majd átsétálok a szobámba. Mikor becsuknám az ajtót, észreveszem, hogy bizony valaki bele piszkált a dalba, mivel az máshol volt, mint hagytam. - Jungkook! - trappolok vissza idegesen a szobába, ahol ő hidegen hagyva engem, beszélget tovább Taehyunggal. - Nem tanították meg neked, hogy más cuccához engedély nélkül nem nyúlunk? Hm? Mi a faszért nézed te meg, miket írogatok a gépen? És, ha az éppen nem publikus? Lemerem fogadni, hogy már Taehyung tud róla, sőt, most éppen arról beszéltek! Remélem tudod, hogy erre allergiás vagyok, még akkor is, ha te nyúlsz hozzá, főleg egy dalhoz! - ordítom torkom szakadttából, megmutatva mennyire is dühös vagyok rá. - Neked pont nem volt publikus, de nem amiatt, amire te gondolsz, szóval ahelyett, hogy kotnyelesen belenyúlsz, kérdezz rá - vágom még hozzá, majd Jimin kérlelését figyelmen kívül hagyva, átsietek a szobába, az ajtót jó hangosan becsapva. Kifekszem az ágyon, és mint szokásom, megpróbálok aludni a már néma csendes házban.

Jungkook:

Tae a lehető leggyorsabb tempójában odarohan az ajtóhoz, majd bezárja, nehogy bejöjjön bárki is, aztán belőlem meg kitör a zokogás. Kész, vége, én már nem bírom ezt. Miről beszél? Nem publikus? Színpadon akart volna velem szakítani? Azt hiszi, ez vicces? Nagyon úgy érzem, hogy ez a kapcsolat a végét járja… Miért én húzom mindig a rövidebbet? Miért én szívok állandóan? Miért?

Taehyung vállán sírok már egy ideje, nem akarok innen felkelni, pedig már Jinék is teljesen kivannak a történtek után, és próbálnak bejönni, csak ők a sikertelen próbálkozás-sorozatuk után inkább átbaktatnak Sugához, most oda akarnak betörni, majd hallani a magyarázatot. Fogalmam sincs, mit fog mondani nekik, de úgy őszintén, már nem is annyira érdekel.

Kimegyek a közös erkélyünkre, amihez az összes szobából nyílik egy-egy ajtó, majd teleszívom a tüdőmet a friss erdő illatú oxigénnel. Ez egy kicsit megnyugtat, főleg úgy, hogy még a nap is kisütött, ezért újra káprázatosan csillogott ez a magával ragadó tó. 

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nyitódik az ajtó, majd egy ChimChim lep meg, és elkezdte énekelni a duettünket, a “We don’t talk anymore”-t amitől persze jobb kedvem nem lett ezek után, de beszállok, ilyenkor a legjobb kiénekelni a problémáinkat.

Éneklés után leül mellém, próbál felvidítani, majd elkezdi mondogatni Jin fárasztó vicceit.

- Kook, szerinted miért gyengék a rockzenészek az ágyban?

- Ezt biztos itt, és most akarod elkezdeni? - nevetek fel kicsit hisztérikusabb formában. - Habár mondd, kíváncsi vagyok rá. 

- Mert nem használnak erősítőt…

Ezek után kitör mindkettőnkből a megállíthatatlan röhögés, már-már egy két könnycsepp is kicsordul a nagy kacajok közepette.

- Köszi Jimin - veregetem meg a vállát, és rámosolygok egy nagyot.

- Hát, se-semmi érdemre méltót nem tettem… - motyogja a nemlétező bajsza alatt. Lehet látni, hogy egy kis pír szökik az arcára, ám magam sem tudom, miért pirul el Jimin. - Kimehetnénk a többiekhez Kook-shi, legalább tudasd velük, miszerint élsz még, és “semmi” bajod sincs. Minimum ennyit megtehetnél.

- Bocsi, nincs kedvem a “Hiszti Királlyal” találkozni - jelentem ki dühösen, majd mélyen a szemébe nézve utalok rá, maximum csakis a legvégső esetben fogom elhagyni ezt a helyet, magyarán, én tuti nem megyek ki.

- Na~ - nyüsztetett Chim, majd felráncigál a székről, és betol a szobába, csakhogy ő elbotlik a küszöbben, ami azt eredményezi, hogy rám esik.

Persze, ilyenkor mindenkinek nyitva van a füle, mivel hirtelen meglátom a tagokat magam előtt, köztük Yoongit is...

- Fiúk, ez nem az, aminek látszik - jelentem ki, aztán inkább csak Jimin miatt aggódok, így gyorsan törökülésbe pattanok, magam elé ültetem, illetve leporolom a ruháit. - Jól vagy, Hyung? A lábaddal minden rendben?

- Nem nagy dolog, véletlenül megbotlottam a küszöbben. - Persze, nincs semmi baja, de amikor feláll, látom rajta, hogy eszméletlenül fáj neki.

- Hozom a jeget - jelenti ki Jin, és rohan lefelé.

Yoongi csak hátat fordít, és elmegy. Tettét egy “Ch” szösszenettel jutalmazom, s én inkább maradok Jiminnek segíteni.

Yoongi:

Jin után megyek, hogy beszéljek vele két mondatot az előbb történtekről, de sajnos mielőtt megszólalhattam volna, elsiet mellettem. No, egyedül maradtam a konyhában, és semmi kedvem sincs visszamenni. Azért a laptopomat még lehozom, s immáron a kanapén ülve dolgozom azon a bizonyos alapon, ami kell. Közben megnyitom a másik szöveget is, mihez már készen van egy ideje, ám mégsem mertem eddig csekkolni. Ez viszont már a Jungkook iránti szeretetemről szól, tulajdonképpen szerintem még tetszene is neki. Kissé felfújtam a dolgokat, csak egyszerűen gyűlölöm, ha belepiszkál valaki a dolgaimba. Tudom, hogy nem hülye, nem törölte volna ki, de egy meglepetésnek meglepőnek kell lennie. Igazából nem is a

Fake Love érdekelt, mármint… hogy azt látta meg, ám akkor mit csinálok, ha a The Truth Untold-ot is megnézte? Oda az egész tervem, miszerint akkor hallgattatom meg vele, amikor kettesben leszünk. Pedig még egymagam fel is énekeltem, bár… gondolkodtam azon is, hogy inkább elrappelem, csak a lassú alaphoz nem illik, szóval… marad ez a gyötrelmes felénekelt verzió. 

- Yoongi - ül le mellém Namjoon, némi szigorral a tekintetében. Természetesen tartom vele a szemkontaktust, nem rémiszt meg ez a rideg és kemény tekintet. - Jungkook elmondta, hogy ordibáltál vele, mert elolvasta a szövegedet. Előbb-utóbb úgy is megmutattad volna neki - fonja karba a kezeit a mellkasa előtt, amire csak hátradőlök és a térdemre csapok.

- Kotnyelesen belenyúlt. Nem szeretem az ilyet, te is tudod, hogy mit utálok a legjobban. Ha felkeltenek, és ha a cuccaimhoz nyúlnak - mondom lenézően, s figyelmemet inkább a szövegnek szegezem.

- Akkor sem az a megoldás, ha lekiabálod.

- Inkább hagyjuk - forgatom meg a szemeimet, olvasva tovább az irományomat.

- Feszültség van köztetek, amit tudod, hogy nem tűrök hosszútávúan. Gyere, menjünk ki a tóhoz, és beszéljünk róla - biccent a kijárat felé, mire egy nagy sóhaj kíséretében arrébb dobom a gépet, s felkelek a kényelmes pozíciómból. 

A tóhoz érve Nam azonnal rákérdez a probléma okára, én pedig kitálalok neki. Elmondom azt is, hogy nem csak barátok vagyunk, már pár hónapja együtt járunk, én nem tudom kifejezni az érzéseimet, ő meg elvárná tőlem ezt. Meglepődik, de nem kiabál, nem ordít, csendben próbál feldolgozni minden hallott szót.

- Nos… ki vagyok én, hogy megtiltsam? Csak ne hangoztassátok, és ne szerelmeskedjetek nyilvánosan, bár, tudom, hogy azt utálod, úgyhogy…

- Köszi - mosolyodok el halványan, hisz’ az első ember, akinek erről beszéltem, s láss csodát, nem mondta azt, hogy “Hülye buzi”. Értékelem.

- Valamint, azt a bizonyos dalt nem látta… Véletlenül hallottam, hogy a hamis szerelemről beszélnek Taehyunggal, szóval kétlem, hogy azt is elolvasta. Nem így reagált volna rá. A ma esti tűz után ti fogtok elpakolni, mutasd meg neki akkor - fogja meg a vállamat Namjoon, egy gyenge vigyor kíséretében. 

- Kösz… - biccentek hálásan. Tényleg örülök, hogy valakivel megbeszélhettem ezt, és nem elítélt, hanem támogat. Mindig is tiszteltem emiatt Namjoont. Próbál korrekt lenni, ám nem elutasító, hanem megértő. Ha segítségre szorulok, itt van nekem, és ez kölcsönös.

Jungkook:

- Köszi Jin - mondom, mikor átadja a jeget.

- Nincs mit, siettem, ahogy tudtam, Kook.

- Csak gyors ápoljuk le Jimint. - Kimondhatatlanul aranyos az aggódó Hobi.

- Kell még valami? - ajánlja fel a segítségét Tae, de már nincs szükség semmire.

- Hm-m, megvagyunk szerintem, csak ne menj sehova, Chim - jelentem ki, elvégre, ha úgy vesszük, minden miattam van…

- Ugye lemehetek én is pillecukrot sütni? - néz ránk olyan boci szemekkel, hogy senki se tud nemet mondani neki.

- Igen-igen, majd segítek lejönni, ha szeretnéd, még helyetted is megsütöm. Valamit most kérsz? - hadarja el bandánk anyja, alias Jin. Imádom, amikor ilyen.

Hirtelen mindenki elneveti magát, majd Jiminie egyértelműen visszautasítja, merthogy “Akkora baj nem történt, hogy így ki kelljen szolgálni”. Ezek után persze el kell neki magyarázni, miszerint nekünk az egyik legfontosabb testrészünk a lábunk, hisz’ ezzel keressük a kenyerünket… 

A végén belátja az igazunkat, majd elmondja, csak a lábujját ütötte be, s tényleg nem nagy dolog.

Öt perc sem kell ahhoz, hogy Jin elkezdje a favicceit, amin persze Jimin állandóan nagyokat nevet. Hoseok, Tae, és én gyorsan kislisszolunk a szobából, inkább ugrunk bele a lávába, minthogy a vicceit halljuk.

A nappali kanapéjára ülve Tae egyből a távkapcsolóhoz nyúl, majd bekapcsolja, s valamilyen spanyol szappanoperát kezd nézni, ám nem is arra figyelünk igazán, hanem a két betrappoló személyre, Yoongira, és Namra.

- Sziasztok srácok, Jiminnel minden oké? - érdeklődik Namjoon, aggodalmas hangsúllyal megtoldva kérdését.

- Hát, lejegeltük a lábfejét, reméljük nem tört el semmi, ti is tudjátok, mennyi csont van ott, sajnos bármi megtörténhet - válaszol Hobi, a mondat végére már annyira levitte a hangsúlyát, mintha élet-halál kérdés között lenne ChimChim. Számomra érthetetlen ez a nagyon nagy aggodalma, de oké, én inkább meg se szólalok.

Suga megint teleportálgat… Az előbb még itt volt RM mellett, erre most szintén nincs sehol, hihetetlen, hihetetlen, amit leművel.

- Merre voltatok?

- Csak elmentünk beszélgetni Jeongguk, ne aggódj fölöslegesen.

- Egy szóval sem mondtam, hogy aggódtam volna.

Tae felkap és inkább kivisz a levegőre, hogy a friss levegő lenyugtasson. Jól tette, Nam egyenesen rühelli, ha ilyen tiszteletlenül válaszolunk neki vissza.

- Oké Kook, kicsit nyugodj le, ez nem megoldás, amit csinálsz.

- De istenem, idegileg kikészít Suga, hogy egy rohadt szót se lehet váltani.

- Csak négy óra van, bírjál már magaddal Jeon!

Erre inkább nem válaszolok, megint a tó felé indulok, ám V megfog, megfordít, és szorosan megölel.

- Figyelj, én nem akarom, hogy emiatt rosszul érezd magad, pont tudom, min mész át, éreztem már ilyet, mellesleg itt vagyok veled, ha bármi van - cirógatja meg a hajamat Tae, majd a vállamra hajtja a fejét. Szokásomhoz híven nem tudok erre mit válaszolni, tényleg jó érzés, hogy vannak ilyen barátaim, vagyis barátom.

Yoongi:

Mit tud szólni ahhoz az ember, ha kimegy levegőzni, erre olyan mondatokat hall, amiket nem kellett volna. Sóhajtva kelek fel a kipárnázott hintaszékből, majd a srácok mellett elsétálva a házba megyek. Jin természetesen előveszi az anyáskodó énjét, s rögtön megtalál a kérdéseivel. Ridegen leülök a laptopom mellé, majd azt az ölembe téve csatlakoztatom hozzá a fejhallgatómat, s a fejemre teszem. Max hangerőn kezdem el hallgatni az egyik kedvenc számomat, kizárva a külvilágot, miközben a Jungkooknak írt szöveget olvasom. Hirtelen gondolatból kiindulva, magamhoz hívom Jint, s a fejére rakva a fülest, indítom be a számot. Nem kérdez, csak csendesen hallgatja a förtelmes hangomat. Namjoon szótlanul leül mellé, próbál kihallani a szövegből pár szót, de elvigyorodik, s rám néz, amikor Jin elsírja magát.

- Yoongi, ez gyönyörű szám - adja vissza a fejhallgatót, majd bólintok, miszerint értettem, s visszateszem a fejemre. Mellettem beszélgetést kezdeményez a fiatalabb, de nem figyelek rá, inkább csak a gépen ügyködök, halkan hallgatva a számot.

- Nem értem azon a szaron, hogy lehet sírni - szólal meg az említett, ám rá sem hederítek. Ezt sem kellett volna meghallanom…

- Jeongguk-ah, Yoongi igenis szép számot írt! - kel a védelmemre az idősebb, viszont többet nem kívánok belőle, így felhangosítom a zenét. 

Mikor a látó távolságomból mindenki kikerül, eldobom a kezemben tartott tárgyat, a fejemről is leszedem a fülest, majd magam mellé teszem őket. Tenyeremmel megdörzsölöm az arcomat, ami most valahogy kifejezetten jól esik. Két sóhaj között, megfogom a cuccaimat, felállok, s az emeletre sétálok, egyenesen a hálóba. 

- Vegyél vissza Jungkook, mert nem leszünk így jóban! - hallom Namjoon ideges hangját a szobából, miközben benyitok. Kook kissé grimaszolva, de mégis megbántódva ül az idősebb előtt, ám az én érkezésemre felkapja a fejét. - Most szóltam utoljára! Nem akarok többször, mert fogom a cuccaidat, és hazaküldelek! - mondja fenyegetve, aztán kisétál a szobából, az ajtót maga után behajtva.

- Mit csináltál már megint? - kérdezem lerakva a laptopomat, utána pedig elfekszem az ágyon.

- Semmit… - motyogja az orra alatt, szigorúan maga elé nézve. 

- Jó, és akkor most nem beszélgetünk? - kérdezem tőle, amire rám kapja a tekintetét.

- Hogy… velem? - mutat magára, közben a szemembe nézve. Aprót bólintok, ő viszont a tekintetét ismételten a padlóra szegezi. Sóhajtok, és elkönyvelem a dolgokat egy nemnek, szóval a párnát a fejemre húzva, a hasamra fordulok, s megpróbálok elaludni, mi most valahogy sikerült. Ez Jungkook miatt lenne? Eddig egyedül voltam a szobában, sosem tudtam aludni, erre mikor itt van a közelemben, azonnal megy. 

Fogalmam sincs mikor, de valami fura zajra ébredek, mi inkább hasonlít egy bika párzási hangjára, mint madárcsicsergésre. Magamban átkozom a világot, hogy tele van zavaró hangokkal, mik nem hagyják az embert pihenni. Morogva a földre vágom a párnámat, majd idegesen felülök az ágyon, viszont a tervezett hosszú káromkodást visszafojtom magamba, amikor meglátom Kookot aludni. Halványan elmosolyodom, majd kikelek az ágyból, s nyomok egy puszit az arcára. Mocorogni kezd, ám nem kel fel, szóval beágyazok, s a kelletlen moraj keresésére indulok.

Jungkook:

Most tényleg kaptam egy puszit, vagy csak álmodtam? Na, erre sem fog fény derülni olyan gyorsan, de nem baj. Eszméletlenül nagy a hangzavar, nagyon fáj a fejem ettől az ordibálástól. Ha minden igaz, akkor Yoongit hallom üvöltözni, de az a kérdés, hogy kivel, és miért?

Szép lassan lebaktatok a nappaliba, majd azt veszem észre, hogy Taehyung és Hobi a kanapén ülnek, míg Suga eltakarva a tévét, velük szemben áll, illetve torkaszakadtából kiabál. Azt hiszem, a fiúk megint videójátékoztak… 

- Mi az isten nyiláért kell olyankor játszanotok, amikor pihenek? Hmh? - Meg még vagy nyolc sort óbégatott nekik ezen kívül, és idegesen kirohant az ajtón. Akaratom ellenére is utána megyek, de amint kiérek az ajtón, szembesülök vele, hogy megint eltűnt… Nem értem, miért kell állandóan bújócskát játszanunk… 

Azt hiszem, már egy bő tíz perce kereshetem, mikor rábukkanok egy gyönyörű helyre. Mesébe illő kilátás tárul elém, eszméletlenül szép patak, szerintem feljebb lehet a forrása, de a jelenlegi terület is pompás. Egyszer kötelezően el kell hoznom ide Yoongit, bármennyire is haragszom most rá, még mindig szeretem.

Visszafelé tartok, amikor meglátok egy fűben fekvő alakot - remélem, hogy az az “alak” Hyung lesz -, majd közelebb merészkedem hozzá. A feltevésem nem csalt, tényleg Suga volt.

- Hé, minden oké? - léptem közelebb hozzá, továbbá le is guggolok mellé.

- Figyelj, eszméletlenül sajnálom. Eszemben sem volt megbántani téged, nagyon szeretlek, és sosem akartam fájdalmat okozni neked - támaszkodik fel, illetve egyenesen a szemembe néz. Azt hozzáteszem, még mindig iszonyatosan álomszép szeme van.

- Túltettem már magamat rajta - na persze… -, úgyhogy semmi baj - karolom át a nyakát, majd szorosan megölelem. - Egy kapcsolatban mindig kell lennie kicsit hullámzóbb időszaknak, ettől lesz teljes, sosem lehet zökkenőmentes.

- Azért azt megkérdezhetem, hogy miért voltál ilyen tiszteletlen, és kiborult?

- Hát nézd, őszintén, eléggé kiborultam, mikor megláttam egy teljesen kész dalt. Sosem csináltunk még ilyet, mindig megbeszéljük az összes dalt, te ezt most miért is csináltad? Nem mellesleg, mi ez a szöveg?

- Miért, mi van a szöveggel? - kérdezi ridegen, én pedig azt hiszem, összeesek a félelemtől. Nagyon ritkán beszél velem így, de amikor igen, akkor olyan, mintha előre megásnám magamnak a síromat.

- Nem tudom, hogy mit akarsz vele közölni, kicsit értetlen a számomra…

- Ahj, Kook, nem esik le? Tényleg? Ennyire nehéz felfogni?

- Hé, légyszi, kicsit nyugodj le - utasítom, már idegesen, a szívemet a torkomban érzem.

- Hogy nyugodnék le? Kook, te kerülsz egész nap engem, mikor beszélni akarok veled, hirtelen elalszol, vagy tudjam is én, mit csinálsz. Rajtam kívül mindenkire akad időd, Tae-val nevetgélsz, Jimint ölelgeted meg minden. Nem mondom, hogy felbasz, de szemet szúr. 

Csak hogy befejezze a hisztijét, közelebb húzom magamhoz, és megcsókolom. Mivel ellenkezést nem fedezek fel, folytatom a Yoongi nyugtató expedíciómat, majd beleharapok az ajkába, mert tudom, hogy nagyon imádja. Megfogja a derekamat, és elkezd simogatni - mindig is éreztem, hogy ez beválik.

Yoongi:

Ismer. Talán jobban, mint én magamat. Kiismert, nincs mit tagadni rajta. Annyira imádom, hogy tökéletesen illik az ölelésembe, akárcsak az alaphoz a dalszöveg. Tö-ké-le-tes. Ő mindig kihozza belőlem a jófiút, akármennyire is próbálok rideg maradni és mutatni a kemény fiút felé, lehetetlen. A pillantásomból kiveszi minden gondolatomat, kívánságomat. Meg sem kell szólalnom. Emlékszem, mikor Jin születésnapja volt, belenéztem a szemébe, sugározva felé, hogy bent hagytam az ajándékomat, ő pedig elment mosdóba, és kihozta nekem. Telepátia? Lehetséges ilyesmi?

Lassan veszem át az irányítást a csókunk felett, ő pedig hagyta. Készségesen simul hozzám, tudatva velem, hogy jó így neki, ne váljak el az ajkaitól, hiszen még nem mélyítettem el. Félretéve a kérését húzódom el tőle, mire belőle egy csalódott sóhaj kúszik ki az aprón elnyílt ajkai között.

- Kértem, hogy ne - néz rám csillogó szemekkel, mikben egy aprócska szikra is jelen volt a félbehagyott csók miatt. hüvelykujjammal végigszántom az ajkain, amire elnyíltak azok, s mivel a tenyereim közt fogtam az arcát, a használatban lévő kezembe simul.

- Nem megyünk inkább tovább? Olyan szép itt, és szeretnék itt felfedezni mindent - tekint körbe azzal a kíváncsi és izgatott tekintetével.

- De, menjünk - állok fel, majd kinyújtom felé a kezemet, hogy fogja meg, segítek neki felállni. Elfogadja, talán bele is pirul, de feláll. Nem engedem el a kezét, most, hogy kettesben vagyunk, felesleges takargatni bármit is, erre rá kellett jönnöm a fél órás egyedüllétem alatt. Nem hanyagolhatom el őt, mert megérdemel sok mindent, csak egy ilyen balfaszt nem, mint én, aki elbassza az életét egy bizonyos értelemben.

Megtorpantam. Kíváncsian kezdi fürkészni az arcomat, bennem pedig ezer gondolat kavarog. Megmutassam neki a dalt, vagy ne? 

- Történt valami? - jön közelebb aggódva, min muszáj mosolyognom. Annyira szeretem az aranyos és törődő Kookot.

- Nem, vagyis… Nem tudsz valami nyugodtabb helyet? 

- Mi? Itt nem jó? - kérdezi meglepődve, mire nemlegesen megrázom a fejemet. - Jó, van a közelben egy forrás. Menjünk oda, rendben? 

- Okés - zárom rövidre, amin őt jót mosolyog, s elkezd húzni egy kisebbe emelkedőn felfelé. No, azért túrázni nem fogok, szóval ha ez ilyen meredek lesz, összesek.

Szerencsémre tényleg nem volt olyan messze, ráadásul a nap is lenyugvóban van, ami még romantikusabbá teszi az egész helyzetet. A forrás gyönyörű tiszta vízzel zúdult le egy kis peremről, ahonnan lelehetett látni a völgyre, és egy kicsit a Kim nyaralóra is. 

- Meghallgatsz nekem valamit, ha szépen megkérlek? - fordulok a kedvesem felé, aki a száját húzva, de belement.

- Ha most szakítós dal lesz, felakasztom magamat - közli, majd behelyezte a fülhallgatót mindkettő fülébe. Elindítom a számot, s amikor az első mondatomat kihallom, Kook mögé állok, s gyengéden átölelem a derekánál fogva. Kicsit sem lélegzett stabilan, a szíve hevesen vert, aprókat szipogott, amint édesen elmosolyodom. Nagyon reméltem, hogy ilyen reakciót kapok, de nem azért, mert rosszul esik neki, hanem épp az ellenkezője. Lassan a szám végére értünk, a nap pedig egyre jobban tűnik el a horizont mögött. Kook kiveszi a fülhallgatót, majd az arcát megtörölve, felém fordul.

Jungkook:

El sem hiszem, hogy ilyen dalt tudott írni, egyszerűen annyira bőghetnékem van, de inkább letörlöm a könnyeimet, és megint megcsókolom. Akaratom ellenére is bele kell, hogy mosolyogjak, amit ő nem díjaz, ezért oldalba csíp. Ez a jelenet emlékeztet Hobi huszonnegyedik szülinapi ünneplésére, amikor a kelleténél csintalanabb voltam Yoongival, majd ugyan ezt csinálta velem. Szerintem ott kezdődött el minden, az, amikor megláttam a báját, a tökéletességét, a szerethető gondolkodásmódját, az intelligenciáját, és ráébredtem, imádom a hétalvósságát. Nem kellett sok idő, beleszerettem egyik napról a másikra. Olyan sokat nem találkoztunk kettesben, de pont annyit igen, hogy tudjam, ő is viszont. Igaz, én tettem meg az első lépést, de Suga kezdeményezte a járást. Emlékszem, egy kisebb parkban ültünk a padon, és ott dőlt el minden. Felpezsdül a vérem, ahányszor újra átélem ezt a jelenetet magamban. Véleményem szerint fel sem tudja fogni, mennyire szeretem.

- Nyuszi, nemsokára vissza kellene menni - húzódik el szép lassan tőlem, majd megfordul, és kézen fogva baktatunk vissza a sötét semmiségbe. Nagyon besötétedett, nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eltelik az idő. Amikor vele vagyok, elveszítem az időérzékemet.

- Yoongi, mi miért is jöttünk az erdőbe?

- Őszintén, fogalmam sincsen, de ha már itt vagyunk, vigyünk egy kis fát a fiúknak. Tuti most fogunk nekiállni pillecukrot sütni.

Igaza van, vinni kell egy kevés alapanyagot, különben fel fog tűnni a többieknek, hogy csak úgy eltűntünk, kettesben, az erdőben, több órára. Megeshet, hogy furcsa dolgok fognak történni,, ha nem lesz alibink. Addig is ki kell találni valami frappáns hazugságot, Tae úgyis falazni fog nekünk.

Összeszedünk annyit, amennyit tudunk, majd szép lassan visszaindulunk, már véglegesen. Olyan romantikus volt ez az egész jelenet… Csak sétálni az erdőben… Yoongival…

Amikor a ház felé járunk, észrevettük a lángcsóvákat kirajzolódni, és a kisebb füsttömeget, ami belepte a fölöttünk levő égboltot.

- Bocs, siettünk, ahogy csak tudtunk, de nem nagyon találtuk a kivezető utat sötétedés után. - Milyen ügyes barátom van nekem, úgy hazudik, mint a vízfolyás, szerencsémre én tudom mikor teszi ezt.

- Semmi baj, az a lényeg, hogy itt vagytok már, gyertek, üljetek le, és ti is sütögessetek - mosolyog ránk Nam, nagyon nem értem a szándékait, kicsit furcsa ez az egész… Jó, bízok benne, hogy nem kérdez senki semmit vissza, de ez a reakció eléggé meglep. Ez az egész olyan semmitmondó és felületes. Nem tetszik nekem...

- Kook, ülhetsz mellém - ajánlotta fel Tae a mellette lévő üres széket, majd mosolyogva mutat rá, hogy jobb lenne, ha minél gyorsabban lehuppannék oda.

- Na, sütögetés után mi lesz a program? - érdeklődik Hobi, csak tudnám, miért van ennyire felpörögve…

- Mivel Jungkook és Yoongi késett, ők fognak elpakolni, mi meg elmegyünk addig a tóhoz csillagokat nézni, ott úgyis tiszta az égbolt - magyarázta Nam, s közben felemelte a botját, és elkezdte rágcsálni a pillecukrot.

Mindenki befejezte a kajálást, és minden úgy alakul, ahogy Hyung mondta, de arra nem számítottam, hogy Suga ilyet fog nekem mondani.

Yoongi:

A srácok elvonulnak, mi pedig ketten maradunk a tűz körül. Szerencsémre Namjoonnak jeleztem, hogy ne számítson ránk a tónál, mire eszelősen elvigyorodott, és elvonult a többiekkel. Körülbelül tíz perc alatt összepakoljuk a dolgokat, mint a rendes gyerekek, de mikor Kook elindul lefelé, alig tudtam utolérni.

- Ne! - ragadom meg a karját, amikor kifelé indul a házból, hogy lemehessen.

- Miért? - kérdez meglepetten vissza, miközben felém fordul.

- Mondtam Namjoonnak, hogy maradunk romantikázni - rántok vállat egyszerűen, ő viszont kikerekedett szemekkel pásztázza tovább az arcomat, közben a mondatot elemezgetve.

- Hogy mit? 

- Tud rólunk, csiga vér. Inkább menjünk fel - kezdem el húzni a megszokottnál is gyorsabban. Nem tudom mi van velem, de nagyon lelkes vagyok. Az ágyainkat már sunyiba összetoltam, hogy közösen tudjunk aludni, ami látszólag nagyon meglepi. - Te mész előbb fürdeni - szólok neki, amire sokkoltan ugyan, de elvonul a cuccaival.

Gyorsan végzünk mind a ketten, s csendben feküdszünk már egymást ölelve az ágyban. Én a hátamon, a mellkasomon Kook fejével, miközben a bal kezemmel simogatom a derekát.

- Jó volt a mai nap? - kérdezem tőle, megszakítva a néma, meghitt, romantikus pillanatot.

- Szerintem a források egyfajta jelképek nekünk, nem? - kérdezi felnézve rám, egy apró mosollyal a száján.

- A Busani kirándulásra gondolsz, másfél évvel ezelőttről? - hökkenek meg, hisz’ az egy valóban szép és emlékezetes nap volt.

- Arról, igen. Amikor a kedvenc parkom hátsó részében ültünk, annál a pici forrásnál egy apró padon. Onnantól kezdve a tiéd voltam, és még most is az vagyok. Nem változott semmi, Yoongi. Szerintem a források a jelképeink.

Eltátom a számat, hogy milyen ügyesen felfedezi benne a dolgokat, de egy valamit hiányolok belőle. A forrás tiszta, és egészséges vizet termel.

- Tiszta, akárcsak a mi szerelmünk. Néha nehezebben, lassabban folyik ki belőle a víz, de miatta nyílnak ki a virágok, ő éltet - tudniillik, víz nélkül nincs élet -, akár csak a mi szerelmünk. Lehet akármilyen nehézség is, találkozhatunk akár milyen kevésszer, lassan, mindig benne van a szép, a tudat, hogy valaki tényleg melletted van, még ha nem is mindig szó szerint. Érted, Kook? A mi szerelmünk nagyon szép annak ellenére, hogy sok hülyeséget csinálunk. Megígértem, hogy nem bántalak, de olykor megteszem, ahogy te is, ám ugyanakkor képesek vagyunk elnézni a hibáinkat - simítok végig az arcán, egyenesen a szemébe mondva a gondolt dolgokat.

- A forrás vagyunk mi? 

- Igen, Kook. A forrás, a tiszta szerelmünk jelképe.