why right now? (JongKey)

Hűvös decemberi reggel volt. Általában a tél kezdete hideg, de ennyire még sohasem reszkettem, ha kiléptem a kertbe vagy akár az utcára, most azonban jobban össze kellett húzzam magam, hiszen tetőtől talpig átfagytam amint a lágy, hűvös szellő végigsimított az arcomon. Fáztam, reszkettem, pedig alig néhány perce indultam el otthonról, nagykabátban, sapkában, s sálban, ugyan hó nem esett, de valahogy mégis úgy éreztem, ide már csak szakadó hó kellene, az összkép érdekében. Fagyos lépteimet szaporán vettem, jobban összehúzva magam, próbáltam kevésbé reszketni, mind természetesen sikertelenül. Ugyanúgy dideregtem miközben a szél próbált terelgetni enyhe fújásával.

 - Csak érjek minél előbb oda. - suttogtam magam elé, kilehelve a tüdőmbe szorult levegőt. Kicsit sietősebbre veszem a lépteim, végtére is nem azért jöttem ki sétálni, hogy megfagyjak. A szél arcomat már biztos pirosra csípte, ugyanis semmi nyoma az eddigi enyhe fújdogálásának, egyenesen az arcomba fúj minden erejét összeszedve. Végül csak befordulok az utcába, ahol a keresett épület található, azaz a cél. Itt már szabályos futásba kezdek, mert az esőfelhők egyre csak gyűlnek felettem. Pedig olyan szép nem lehetne, mégis úgy érzem, valamiért oka van, hogy az időjárás ilyen. Pontosan megállapítani nem tudtam, miért érzek rosszat, pusztán éreztem. Most, hogy okkal, vagy oktalanul.. azt a kutya se tudja.

Benyomtam a kártyám a leolvasóba, mire az üvegajtó kinyílt, a bejutásom pedig egyre közelebb került. Kivettem a kártyát, s besétáltam a meleg épületbe.

 - Istenem. - sóhajtottam a sálamat lekapva magamról.

 - Kibum, az isten szerelmére! Miért késel folyton? - jött ki a teázóból Rino Nakasone, a koreográfusunk. Pontosabban.. pár koreográfiát ő tanított be, de már hiszi magát valakinek, mikor jól tudja, mennyire frusztrál a jelenléte. Félreértés ne essék, nincs vele különösebb bajom, csak a táncórák olyanok, mint valami felsőfokú katonai kiképző.

 - Hideg volt, és ötször öltöztem át, hogy ne fagyjak, meg míg ideérek. - kaptam le a sapkámat is, amit a már levett kabátom ujjába tuszkoltam a sapkával együtt.

 - A többiek egy órával előbb jöttek! - tette karba a kezeit, s szikrát szóró szemekkel kezdett méregetni.

 - Oké. Nem tudok, mit tenni. Jonghyun és Minho sem akart elhozni, én pedig nem jövök be a próba előtt egy órával. - vontam vállat, majd eltrappoltam mellette, bedobtam a kabátomat a fellépő ruhás raktárba, aztán a liftbe álltam megnyomva a nyolcadik gombot, ami egyenesen a próbaterembe vezet. Bő öt percet bent álltam a fémben, ugyanis még megállt a másodikon, mert Taeyeon valahova ment, de eszem ágában sem volt megtudni, hova igyekszik ennyire. Ő is frusztrál. Mindenki, aki Jonghyun közelébe tud jutni valamilyen szinten. Azért a tagok mások, mert egy fedél alatt laktunk sok ideig, s a szétköltözés óta, csak partik után járunk a közös dormba aludni, olykor egy-egy beszélgetés estére még összeülünk ott, de semmi több. Mindenki élvezi az egyedüllétet, Jonghyunt kivéve. Hiába van közös lakásunk, félek magára hagyni, mert mióta depresszióval küzd, meginog halálának a pontos időpontja, és félek, ha egy percre is egyedül hagyom, kárt tesz, vagy épp megöli magát. Nem akarom, hogy elhagyjon.

 - ... És bumm. Az álomszuszék is megjött. - nevetett fel Onew, miközben megtapsolt.

 - Fogd be. A Minho bunkó, a pasim meg seggfej. - morogtam, közben persze kicsit sem gondoltam komolyan. Végét már elnevettem, és lekaptam a pulcsimat, mert azért itt van vagy negyven fok.

 - Már nem azért, de nekem ehhez mi közöm? - kuncogott halkan megragadva a mellettem lévő palack vizet, nemes egyszerűséggel nyakon öntött vele.

 - Ya! Onew! - pattanok fel, s kergetni kezdem ezt az elvetemültet, aki nem tudja, hogy december van, tél, TÉL van és kibaszott hideg. Megfázni pedig nem akarok.

 - Elég már! Nem bohóckodni jöttünk, hanem Jonghyunnak segíteni valami koreót alkotni az új slágerére. - vette ki Minho Onew kezéből a vizet, s letette a hangszóró mellé. Több se kellett, a hárpia már itt is volt, és mutatta a kigondolt mozdulatait. Nem voltak rosszak, nem voltak jók. Semlegesek voltak, ahogy maga a nő is.

 - Key, hol a helyed!? - ripított rám, miközben leállította a zenét.

 - Jonghyun mellett? - vontam vállat, de egyből meg is bántam amint megláttam a gonoszságot a szemeiben. Inkább összehúztam magam, s beálltam a helyemre.

 - Oké, Kibum lehetsz meleg, nem a szexuális beállítottságoddal van a bajom, de ez egy táncóra. Különben meg, ha a rajongók megtudják, hogy több mint két éve egy párt alkottok? Gondolkodjál már. Végtére azért van az agyad! - fújtatott, majd becsukta az ablakot, s visszaálltunk táncolni. Most már sikeresen végigtáncoltuk, amit kellett, egyesével és egyben is. Jonghyunnak végül egy fantasztikus koreót hoztunk össze, úgyhogy nem lesz vele semmi gond.

 - Mehettek haza. - kapcsolt ki mindent és már utazott is lefele a lifttel.

 - Akkor is hárpia volt, mikor Jin-young (JYP) kidobta? - nézett utána Taemin.

 - Kizárt. - rázta meg a fejét Minho. - Csak utána lett az. Emlékezz vissza, a Sherlock koreójánál még normális volt!

 - Ühm. Igaz. - helyeselt a maknae.

 - Menjünk. - állt elém Jonghyun, majd átkarolt és intett a többieknek, hogy mi bizony lelépünk. Mire kettőt pislogtam, már a liftben álltunk egymás kezét fogva. 

 - Jonghyun.. ez mi volt? Megint rosszul érzed magad? - fordultam a párom felé, aki lehajtott fejjel meredt maga elé.

 - Úgy éreztem, ha nem megyek sehova, a srácok előtt kap el a roham. - motyogta, szeméből pedig potyogtak a könnyek.

 - Sssh.. Semmi baj, én itt vagyok veled. - szorítottam szorosan magamhoz, hátha megnyugszik kicsikét.

 - Mégis egyedül vagyok.. - suttogta remegő hangon. Nem tagadom, bántott, amit mond, de képtelen voltam magamra gondolni, hiszen tudom, hogy depressziós. 

 - Sosem leszel az. - próbálkoztam gyengén, s a háta simogatásába kezdtem. A lift csilingelt, én pedig kénytelen voltam elszakadni tőle. Láttam, hogy bántja a dolog, de amit muszáj, azt muszáj. Kiszállva a liftből a szobából kiszedtem a kabátomat, vele együtt Jonghyun-ét is. Az övét a kezébe nyomtam, a sajátomat pedig magamra kaptam. Szerencse, hogy már kocsival megyünk haza. 

 - Vezessek? - kérdeztem tőle, szorosan mellette sétálva a parkoló felé.

 - Majd én. - tudta le az egészet ennyivel, majd feltépte a kocsi ajtaját és a volán mögé ült. Követtem cselekedetét annyi különbséggel, hogy én az autót megkerülve, az anyósülésre ültem. Az út csendben telt... Sőt, még a lakásunkba felvezető út alatt se szóltunk egymáshoz. Tudtam, ilyenkor csend kell neki és inkább nem szólok hozzá. Számtalanszor próbáltam kommunikálni vele ilyenkor, de csak még jobban bezárkózik. Próbálkozni lehet, nem?

 - Jonghyun. - ragadtam meg a karját, mikor ki akart szállni a felvonóból.

 - Kibum? 

 - Szeretném, ha beszélnél nekem róla. Az állapotod.. -

 - Tudom, hogy romlik. Nem kell emlékeztetned rá! - tépte ki idegesen a kezét szorításomból, s a folyosón lévő harmadik lakásba berontott. Hatalmasat sóhajtottam. Miért ilyen kezelhetetlen? Miért nem nyílik meg nekem? Én nem egy dili doki vagyok, hanem a szerelme. Csak segíteni akarok neki, ha már az orvos elküldte egy "Semmi bajod"-dal. 

A fejemet csóválva siettem utána, még mielőtt bármivel ártani tudna magának. Még nem próbálkozott öngyilkossággal, de minden nap félek, hogy megteszi.

 - Jonghyun.. ne haragudj. Nem úgy értettem, te is tudod. - nyitottam be a sötét hálójába, de egy lelket sem véltem felfedezni a sötétben.

 - Jonghyun! - pánikoltam be teljesen. Ne, ne, ne... ne tűnj el. - Hol vagy? Kérlek, válaszolj. Aggódom! - indultam a nappaliba, hátha ott találom.

 - Itt vagyok, Kibum. - hallottam meg Jonghyun elhalkult hangját a fürdőszoba felől. Hatalmas kő esett le a szívemről, és egy száznyolcvan fokos fordulat után már loholtam is a fürdőbe. Kitártam az ajtót, ő pedig a tükör előtt állt és fancsali arccal nézte a tükörképét.

 - Jjong! - vontam ölelésembe szinte azonnal, könnyeim pedig mardosni kezdték a szememet.

 - Kibum, ne kötődj ennyire hozzám. Meg kell tanulnod nélkülem is élni. - sóhajtott, de visszaölelni esze ágában sem volt. 

 - Hogy mondhatsz ilyet?! - sírtam fel hangosan, s szinte azonnal mellkason vágtam. - Soha! - ütlegeltem tovább. 

 - Key.. - fogta a le a kezem, így ütni már nem tudtam, de keservesen sírni annál inkább. - Semmi baj. Majd megszokod. - simított a fejemre hatalmas tenyerével.

 - N-nem fogsz m-meghalni. - mosolyogtam rá, mire az ő arcán is egy apró mosoly terült el, de közel sem volt őszinte.

 - Persze, hogy... nem. - suttogta el a végét, de én kristálytisztán hallottam minden szavát. 

 - Ígérd meg nekem! - szipogtam, s megpróbáltam leküzdeni a könnyeimet.

 - Megígérem. - motyogta, majd átölelte derekamat, fulladás-szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Meglehet, felemelt; a lábam nem érte a földet. Nem olyan csók volt, mint az eddigiek, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom, mégis szomorúságot táplált a csókba. Ugyan megfejteni nem tudtam a miértjét, mégis felismerte a szorongásom rosszulléte miatt. 

 - Kibum.. mi a baj? - döntötte homlokát az enyémnek. 

 - Érzem, hogy nem vagy jól.

 - Csak a szokásos.. - engedett el. Tudtam, tudtam, hogy hazudik. - Sosem láttam még ehhez foghatót. - nézett a tükörbe. - Hogy tudok így kinézni? - fintorodott el.

 - Szerintem szép vagy.

 - Kibum itt csak te vagy szép. Ocsmány vagyok. - nevetett fel gúnyosan.

 - Jonghyun.. - halkultam el. Megbántott..

 - Ne haragudj. Befejezem. - fordult felém. - Ne legyél szomorú.. - ölelt magához, én pedig beszívtam a férfias illatát. Annyira megnyugtató, ha érzem a teste melegét, az illatát, a karjait magam körül.

 - Csak szeress most. - motyogtam a pólójába, mire felnevetett azzal az édes, és szeretettel teli kacajával. Annyira hiányzott ez a fajta Jonghyun, akiben még van élet.

 - Mindig szeretlek Kibum. - puszilt a hajamba, mire csak egy halk sóhaj hagyta el a szám. Édes istenem, olyan jó érzés itt tudni magam mellett.

 - Jjong.. Taemin megkért, hogy segítsek neki összetenni egy koreót.. Nem lenne gond, ha elmennék egy órára? - pillantottam fel rá, de a szemei csukva voltak.

 - Menj nyugodtan. - eresztett el, én pedig kiszabadultam karjaiból. Percek múlva már sétálva indultam az SMTOWN épülete felé.

*este hét*

Mondanom sem kell, Taeminnel elég rendesen elhúzódott a tánc ahhoz képest, hogy fél háromkor kezdtük. Jonghyunnak egy órát ígértem, de csak nem fog megharagudni, ha később megyek haza. Írtam neki sms-t is ezzel kapcsolatban. Szerencsére a koreográfiát jól sikerült összetenni, bár nem volt könnyű feladat. Egy lépéssel vagy húsz percet elszórakoztunk, közben egyetlenegy szünetet sem tartva. 

 - Tae, megyek. - intettem, majd beszálltam a liftbe. Ő még marad gyakorolni, és majd Minho vagy Onew lejön érte. Sietni akartam, de a lift valahogy lassabban ment le, mint gondoltam. Sietős léptekkel hagytam el az épület, amint földet ért a felvonó. Hazái is csak pakoltam a lábaimat magam elé. Minél előbb Jonghyun mellett akartam lenni. Már a lakásunk utcája sarkán jártam, mikor megrezzen a telefonom, s sms-t jelez. Megnyitom, mert Jonghyun írt.

Szeretlek Kibum,

de nem bírtam tovább. Sajnálom.

Jonghyun.

Nem tudtam mire vélni az üzenetét. Mit nem bírt tovább? Ugye.. nem? A pánik rám tört, és sírva futottam az lakásunk irányába. A kódot remegő kezekkel ütöttem be, és a liftet mellőzbe a lépcsőn futottam fel. Az ajtót majd´ feltéptem, de sikerült kinyitni időben a kulccsal. Megcsapott a füst szag. Először azt hittem felgyulladt valami, de lángoknak semmi nyoma. Köhögve nyitottam ki a konyhaablakot, majd mélyet szippantottam a friss, tiszta levegőből. Egy percre elfelejtettem miért jöttem, de csak egy percre. A párom keresésére indultam, de mint hiába. Nem válaszolt a kérdéseimre, ami a "hol vagy?" és "miért nem válaszolsz?" váltogatásából állt. Benyitottam a hálóba, de ó.. bár ne tettem volna. Sőt.. bár ne mentem volna el. Sírva rogytam térdre Jonghyun élettelen teste mellett. Szólítgattam, de semmi. Szédülni kezdtem, ezért kinyitottam az ablakokat, és élesztgetni kezdtem a párom, sikertelenül.

 - Jonghyun, Jonghyun! Nem hagyhatsz el! Még előttünk áll egy egész élet! - ráztam meg a testét, azonban még volt pulzusa, így a mentőket tárcsáztam, akik azon nyomban elindultak. - Ne hagyj el! Kérlek! - szorítottam a kezére, miközben keservesen sírtam. - Én is szeretlek! Szeretlek, ezért ne menj el! - töröltem le a könnyeim. - Kérlek. - hajtottam a fejem mellkasára, s hallgattam az egyre csak lassuló szívverését. Fogalmam sem volt mit kellene tennem, a füst szag már nagyjából kiszellőzött a lakásból, de ő még mindig félhalott. Miért? Miért? Miért történik ez velem?

 - Sajnálom, hogy itt hagytalak. Figyelhettem volna rád jobban, úgy sajnálom. Melletted kellett volna maradnom! - tört elő bennem a bűntudat, ami csak az eddigi gátlásos lelkem mögé volt bújva. 

A mentők megérkeztek, azonban a sírás közepette, megszédültem, és fáradtság tört rám. Ha jól emlékszem, mindkettőnket beszállították a kórházba, azonban, mikor felébredtem Csak Minhot, Onewet és Taemint láttam magam mellett feketében, és félig kisírt szemekkel.

 - Hol... hol van ő? - küzdöttem fel magam ülő helyzetbe, hogy könnyebben menjen a kommunikáció.

 - Jonghyun.. nem élte túl. - ült le mellém könnyes szemekkel Taemin. - Sajnálom Kibum! Sajnálom! - borult a nyakamba, de túl késő volt. Elveszítettem a szerelmemet. Pedig megígérte, hogy nem teszi...