Megint veszekedtünk, hihetetlen, hogy egy vihar előtti csend, mint nem hozhat. Ám ez most sokkal komolyabb összetűzés volt. Nem, mi nem vagy egymás fejéhez dobálunk szavakat, mint a rendes párkapcsolatokban, nem. Ez más, mert mi is mások vagyunk. Nem pusztán apróságok, miket megkap az ember egy-egy kis szópárbaj után, hanem nagy, jelentős dolgok, ami a kapcsolatunkra is kihatott. Ekkora vitánk, még nem volt, pedig közel egy éve ismerjük egymást. Akkoriban még szépnek tűnt belemenni ebbe, hinni, hogy senkit sem fog zavarni, az, hogy a párom nem egy nő, hanem egy férfi, és majd megoldjuk a távolság kérését. Mostanra már el sem kezdeném, ha mindent tiszta lappal indíthatnék, mert nem menne. Az a sok fájdalom, boldogság, keserűség, ami a kapcsolatunkat fűszerezte szörnyű, de mégis öröm volt minden egyes benne eltöltött perc. Hol van ez?
A történetünk? Nos, a megismerkedésünk, elég egyszerű. Mind a ketten odáig voltunk egy bizonyos League Of Legends nevezetű játékért, és ott vettük fel a kommunikációt, miután az egyik ismerősünk bemutatott minket egymásnak. Őszintén, az egész nehéz indult meg, de egy mára már eltűnt, gyönyörű kapcsolatunk létezett. A komolyabb beszélgetéseink 2017. Június 12.-én vették kezdetüket. Boldogsággal töltött el, hogy ismerhettem, hiszen rég tettem már szert egy ilyen jó barátra. A tökéletes kapcsolatba egyedül a távolság állt. Megfogott ő maga, így többet akartam. Egy ideig ezt nem tudta, mert végül is, ki tudja, hogy reagálna arra, ha közlöd vele, "Amúgy biszexuális vagyok, és kedvellek". No, ott jött a kibúvó, a titok felfedésének az ideje, mikor elmondta, "Kevesen tudják, ne mondd el senkinek, de biszexuális vagyok". Bevallottam mindent, még azt is, hogy nem vagyok közömbös iránta. Jól jöttem ki belőle, mivel hasonlóan érzett. Nyulat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam abban a pillanatban. Nehéz ezt az érzést szavakba foglalni.
Egy ideig jól ment minden, se vita, se más viselkedés, minden maradt ugyan olyan, pusztán tisztáztuk egymással az érzéseinket. Bár abban állapodtunk meg, hogy nem mondjuk magunkat egy párnak, minimum az első találkozásig, mégis egyre jobban kezdtünk áttérni a "nem barát, hanem több" zónába. Végül megtörtént a nagy áttörés, az első találkozás. Hiába, egy éven belül, csak egyszer sikerült találkoznunk, de az felért a mennyországgal. Csodás személyiség, lélek, ám mégis félénk, kissé zárkózott. Nem zavart, inkább tetszett, hogy nem a többi mai fiatal tükörképe volt. Az iskolában hyung megtudta, hogy fiúm van. Nem zavarta, inkább örült neki, csak meglepte, mert nem mondtam neki semmit.
Minden jónak vége szakad egyszer, mondogattam magamnak, mikor rá egy hétre jöttek a problémák. Random eltünedezések, nem írok, pedig fent vagyok. Magyarázatot kaptam, mikor beszéltem vele, hogy ez mégis mi, ezt hogy gondolja, miért van ez. Nem törődtem vele, elhittem, mert ilyenkor egy szerelmes ember mit csinál, hisz a szerelmének. Igen, minden visszaállt a normális kerékvágásba, úgy három napig. Mondom... rendben, akkor ez már ilyen marad, én megpróbáltam javítani, ennyit sikerült. Körülbelül két-három hónapig ment így minden, míg nem veszekedés nem lett belőle. Az volt az első. Összekaptunk, kibékültünk, ahogy az menni szokott. Többet beszéltünk egy csoporton belül, amiben még rajtunk kívül négy ember tevékenykedett. Az iskolai tavaszi szünetig megint minden rendben ment, de amint vége lett, rosszabban ment minden, mint szokott. Szinte sosem volt fent, mikor fent volt, nem írt, se nekem, se másnak, se a csoportba, sehová sem. Megpróbáltam ignorálni a gondolatát, csak, hogy nem olyan egyszerű az, mikor ő az első azonos nemű komolyabb szerelmed. Néha jelentkezett, főként akkor, mikor nem voltam jelen, bár ez csak szimpla véletlen lehetett. És aztán történt a baj. Egyik alkalommal, elmondtam hyungnak, hogy mit érzek, körülbelül egy mondatban, ezzel az üggyel kapcsolatban, ki azt mondta, ha nem keres, nincs értelme, a kapcsolathoz két ember kell, és ha ő nem tesz érted, nem érdemel meg. Aztán később neki is elmondtam, de nem érdekelte annyira, nem foglalkozott vele.
Na, de az utolsó beszélgetésünk alkalmával? Természetesen, felhozta a dolgot, hogy őt ez zavarja. Nem tudtam mit mondhatnék, akkor kellett volna jeleznie, hogy neki ez nem esett jól, nem pedig később felhozni egy múltbéli dolgot. Érzékeltem, hogy meg van bántva, ám voltam olyan önző, hogy nem kérdeztem rá, csak egyszer. Elkezdte mondani, sorolni, amibe természetesen "belekötöttem", szokásom szerint. Nem igazán voltam kíváncsi arra, hogy mivel magyarázza a dolgot, nagyon ideges voltam. Még ha csak internetek keresztül is, nem pedig szemtől szemben, kezdtem el vele kiabálni idegemben, talán olyan dolgokat is mondtam, amiket nem kellett volna, de az indulat sok mindent kihozott belőlem. Ő, szokása szerint meg akart futamodni a problémák megoldása előle, pedig egy kapcsolat egyik alapja a kommunikáció, és, ha az nincs meg, nincs rendes kapcsolat. Szerencsémre sikerült őt maradásra bírni, így elkezdtünk róla beszélni, sikertelenül. Tématerelések, csak, hogy kikerüljük a szentbeszédet, a normális kapcsolat érdekében. Zavart, nagyon. Egyszerűen képtelen voltam vele úgy beszélgetni komoly dolgokról, hogy nekem is megfeleljen. Aztán kimondta:
- Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de lehet, tényleg igaza van a hyungodnak. Ennek semmi értelme, bár ezt jobb lett volna nem tőle hallani - ejtette ki a szavakat olyan könnyedséggel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Igaz, nem voltunk egy pár, de szerettük egymást, s mikor mondtam, hogy beszéljük meg miért dobott, nekem köpte, hogy nem voltunk együtt. Nem, tényleg nem, örülök, hogy emlékeztetsz rá. A következő szívfacsargató pillanatban, megkaptam azt is, hogy ő bizony akart velem járni, de én utasítottam vissza. Arra tényleg nem gondolt, hogy okkal. Mi változott volna? Tudtunk volna többet találkozni? Beszélni? Önző voltam, mert a saját érdekeimet néztem. Nem keresett, konkrétan tojt a fejemre. Szerettem, ő, de még mennyire. Akartam őt, de attól, hogy azt mondjuk "együtt vagyunk" ténylegesen, nem változott volna semmi. Irreálisnak tűnt az egész, mármint, hogy mi valaha is együtt lehetünk úgy, hogy az mind a kettőnknek megfeleljen. Mégis naivul hittem, hogy én gondolom rosszul. Hittem, mert akartam. Éreztem, hogy fontos annyira, hogy teperjek utána, hol én még sosem voltam papucs, ki úgy ugrál, ahogy a kedvesének tetszik. Miatta képes lettem volna körbefutni a földet, csak mert kéri. Naiv én. Tényleg mindent megtettem volna a boldogságáért, mégis úgy gondoltam, hogy csak rontottam a helyzetén a puszta létezésemmel. Talán még most is.
Sosem akartam elveszíteni, inkább csak a helyzetek paprikáztak fel annyira, hogy tovább szítsam a tüzet. Igazából, nem akartam őt elengedni. Nem voltam felkészülve arra, hogy elengedem, hogy tudjam, ezek után csak barátok lehetünk, vagy annál kevesebbek. Ez a szerelem fájt. Néha úgy éreztem, mintha ez lenne a legjobb dolog a világon. Biztonságban éreztem magam tőle, de féltem, hogy elveszítem, hogy már nem lesz velem. Szerettem, nem is kicsit. Bár nem voltam az az ember, ki kifejezi ezt nagyvonalúan, ám mindig cikáztak a fejem előtt hasonló gondolatok. Vágytam rád, az érintéseidre, minden egyes apró mozzanatodra felfigyeltem, hátha hozzám érsz. Bárcsak...
Folyamatosan úgy éreztem, jobban kötődök hozzád, mint te hozzám, és nem tudtam ezt hová tenni. Mostanra meg már mindegy, én mit is érzek. Őt már hidegen hagyja.
Végül egy hónap telt el nélküle, ürességben. Most, hol tartok? Hol tartasz Changbin? Mert szerintem nélküle sehol. Lehet ragaszkodó vagyok, de nem érdekel. Egy idő után már nem éreztem késztetést arra, hogy keressem, hisz' úgyis csak röhög a szerencsétlen fejemen, nekem mégis egy kérésem van az égtől, hátha megment innen, s végre kiszabadít a fájdalom burkából, mert nem bírom sokáig. Akárhogy is, ha átélhetnék mindent még egyszer, megtenném, mert vele minden perc értékes...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése