Hangosan ordítok, hátha meghallja valaki, ám sehol egy lélek ilyen későn. A vaksötétben, csak az alig pislákoló villanyoszlop fénye világít, ezzel egy kevés részt bevilágítva a sivár utcából. Gyűlölök egyedül lenni, gyűlölöm magát az "egyedül" szót, amiért oly' sokszor maradtam már magamra. Nem azért vagyok magányos, mert nem akarok barátkozni, szocializálódni, pusztán nem megy a változás. Főleg, mikor sétálhatnékom van, s kiadhatom magamból a sok fájdalmat, amik az évek során feltornyosultak bennem. Ordítani, sírni, néha még rongálni is szoktam, de ez mégis kit érdekel ebben a faluban? Na, ugye? Senkit. Az elhagyatott házak bejárhatóak, senki nem jár arrafelé, az erdőszéli utcára nem igazán mer bemenni senki, ez tulajdonképp napszaktól független. Leget nappal, vagy éjszaka, ezek a helyek nagyrészt mindig üresek. Nekem pont ezért jó. Senkivel nem futhatok össze, nem bántanak, igaz, esélyes, hogy elrabolnak, illetve megerőszakolnak az errefelé tévedő furcsa alakok, bár ez engem egy cseppet sem izgat. A sok szenvedés mellett ez felérne egy mennyországgal. Utálom a magányt, igaz, de inkább vagyok egyedül, minthogy bántsanak.
Az a tömérdek kín, mi már évek óta ráncigál egyik helyről a másikra, most végérvényesen úgy döntött, hogy felemészt. A családom, nagyrészt bánt, a néhai barátaim, illetve ismerőseim, már egy jó ideje nem keresnek, tulajdonképpen négy éve. De ki számolja? Pszichológusra nincs pénzem, valamint az igazat megvallva, nem is bíznám a nyögve-nyelős életemet más kezeire. Nem csípem a dokikat.
Végül nem bírja tovább a lábam, s feladja a szolgálatát. Egy reszketeg sikoly kíséretében csuklok össze, fejemet az aszfaltba csapva, mire a kobakom sajogni kezd, nem is kicsit. Némi levegőt kipréselve magamból, csukom le a szemeimet, folyamatosan fókuszálva a fájdalomra, mi elég gyenge próbálkozás a testemtől a fájdalom kimutatására. A lelki problémáimnak a negyedét sem mutatja ki. Idő közben, a szél is elkezd fújni, minek hatására libabőrök keletkeznek a karjaimon, s a hideg is kiráz. Lehet nem ilyen vékony szerelésbe kellett volna eljönnöm.
Hangos dudaszó csapja meg a fülemet, majd pillanatokkal később egy annál is erőteljesebb fékcsikorgás. A fényszóró erős fényét, még csukott szemeken keresztül is érzékelem, ami nagyon zavaró.
- Mondja, maga teljesen megőrült? Mit képzel, hogy ez az ágya? Azonnal keljen fel, és engedjen tovább! Aztán köszönje meg, hogy nem csaptam el! - rúg oldalba az illető, ki épp velem kiabál, ám nem csinálok sokat, hármat gurulok jobbra, mire beesek az árokba, újra bevágva a fejemet immáron a földbe.
- Hálátlan! - köpi nekem a szavakat, majd bevágja a kocsija ajtaját, s a hangokból ítélve elhajt. Nem becsülöm az ilyen embereket sokra, inkább csak elgondolkodom, hogy mi vezérli őket az ilyesfajta viselkedésre. Bunkó, közömbös, nagyképű, abszolút nem segítőkész. Biztosan gazdag... végül is... azok közül majdnem mind ilyen. Még egy ember belém rúgott, csak a férfi most fizikailag, nem pedig lelkileg. Nem is várok mást, engem mindenki csak bántani bír. Kész csoda lenne, ha valaki egyszer is emberszámba venne, s úgy is kezelne.
Mázlimra, még az eső is el kezd szemeregni, percekkel később, viszont már szakad. Élvezem a hideg folyadékot magamon, legalább ez elveszi egy kis időre a fájdalmamat. A cseppek lassan folynak végig az arcomon, nyugtatva ezzel a bőrömet. Bár irtó büdös az ázott gyepszag, most a legkevésbé sem érdekel. Mégis hogyan jutottam el idáig? Magamtól, vagy segítséggel? Tényleg ez lennék én? Ez a roncshalmaz?
A gondolataimat az eső elállása szakítja meg, mit valószínűleg beképzelek, mivel a hangját hallom, csak éppenséggel nem érzem. A kíváncsiságomtól vezérelve felnyitom a pilláimat, és meglepetésemre egy férfi áll velem szemben, esernyőt tartva felém.
- Ki maga? - suttogom, ódzkodva attól, hogy az előbbi fickó az, aki megakar verni, vagy esetleg egy maffia, kinek erre volt dolga, és szívesen elvinne a szex rabszolgájának.
- Choi Minho vagyok. Kérem, kelljen fel. Hideg a fű, és bizonyára fázik is. Engedje meg, hogy segítsek.
Vajon tényleg segít, vagy ő is átakar verni? Nem tudom, de valószínű, hogy már nem is fogom. Elfogadtam a felém nyújtott kezét...
Az a tömérdek kín, mi már évek óta ráncigál egyik helyről a másikra, most végérvényesen úgy döntött, hogy felemészt. A családom, nagyrészt bánt, a néhai barátaim, illetve ismerőseim, már egy jó ideje nem keresnek, tulajdonképpen négy éve. De ki számolja? Pszichológusra nincs pénzem, valamint az igazat megvallva, nem is bíznám a nyögve-nyelős életemet más kezeire. Nem csípem a dokikat.
Végül nem bírja tovább a lábam, s feladja a szolgálatát. Egy reszketeg sikoly kíséretében csuklok össze, fejemet az aszfaltba csapva, mire a kobakom sajogni kezd, nem is kicsit. Némi levegőt kipréselve magamból, csukom le a szemeimet, folyamatosan fókuszálva a fájdalomra, mi elég gyenge próbálkozás a testemtől a fájdalom kimutatására. A lelki problémáimnak a negyedét sem mutatja ki. Idő közben, a szél is elkezd fújni, minek hatására libabőrök keletkeznek a karjaimon, s a hideg is kiráz. Lehet nem ilyen vékony szerelésbe kellett volna eljönnöm.
Hangos dudaszó csapja meg a fülemet, majd pillanatokkal később egy annál is erőteljesebb fékcsikorgás. A fényszóró erős fényét, még csukott szemeken keresztül is érzékelem, ami nagyon zavaró.
- Mondja, maga teljesen megőrült? Mit képzel, hogy ez az ágya? Azonnal keljen fel, és engedjen tovább! Aztán köszönje meg, hogy nem csaptam el! - rúg oldalba az illető, ki épp velem kiabál, ám nem csinálok sokat, hármat gurulok jobbra, mire beesek az árokba, újra bevágva a fejemet immáron a földbe.
- Hálátlan! - köpi nekem a szavakat, majd bevágja a kocsija ajtaját, s a hangokból ítélve elhajt. Nem becsülöm az ilyen embereket sokra, inkább csak elgondolkodom, hogy mi vezérli őket az ilyesfajta viselkedésre. Bunkó, közömbös, nagyképű, abszolút nem segítőkész. Biztosan gazdag... végül is... azok közül majdnem mind ilyen. Még egy ember belém rúgott, csak a férfi most fizikailag, nem pedig lelkileg. Nem is várok mást, engem mindenki csak bántani bír. Kész csoda lenne, ha valaki egyszer is emberszámba venne, s úgy is kezelne.
Mázlimra, még az eső is el kezd szemeregni, percekkel később, viszont már szakad. Élvezem a hideg folyadékot magamon, legalább ez elveszi egy kis időre a fájdalmamat. A cseppek lassan folynak végig az arcomon, nyugtatva ezzel a bőrömet. Bár irtó büdös az ázott gyepszag, most a legkevésbé sem érdekel. Mégis hogyan jutottam el idáig? Magamtól, vagy segítséggel? Tényleg ez lennék én? Ez a roncshalmaz?
A gondolataimat az eső elállása szakítja meg, mit valószínűleg beképzelek, mivel a hangját hallom, csak éppenséggel nem érzem. A kíváncsiságomtól vezérelve felnyitom a pilláimat, és meglepetésemre egy férfi áll velem szemben, esernyőt tartva felém.
- Ki maga? - suttogom, ódzkodva attól, hogy az előbbi fickó az, aki megakar verni, vagy esetleg egy maffia, kinek erre volt dolga, és szívesen elvinne a szex rabszolgájának.
- Choi Minho vagyok. Kérem, kelljen fel. Hideg a fű, és bizonyára fázik is. Engedje meg, hogy segítsek.
Vajon tényleg segít, vagy ő is átakar verni? Nem tudom, de valószínű, hogy már nem is fogom. Elfogadtam a felém nyújtott kezét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése