Kapucnimat a szemembe húzva csörtetek végig Szöul széles, emberektől nyüzsgő utcáin. Pár mély pocsolya az utamba kerül, de engem most ez sem érdekel, csak az úti célomhoz, a szerelmemhez akarok érni minél hamarabb. Szinte már rohanva teszem meg a házához vezető utolsó lépéseket és az ajtajához érve határozottan bekopogok. Annyira izgatott vagyok, hisz most fogom őt látni fél év után először mivel világkörüli turnén volt a bandájával. Az óriási tölgyfa ajtót figyelem és a rajta lévő 50-es házszámot, ami arannyal van borítva. Kattanásra leszek figyelmes és amint kitárul előttem az akadály, máris a szerelmem nyakába vetem magam.
- Josh - öleli át a derekam Vernon.
- Annyira, de annyira hiányoztál már! - suttogom alig hallhatóan és lemászok róla. Gyönyörű barna íriszeibe bámulok, ami most nem úgy csillog, ahogyan szokott. Közelebb hajolok, és puha ajkaira illesztem számat. Mohón csókolni kezd, s rögtön átdugja nyelvét a számba. Furcsa érzés fog el. Szomorú… Nem szerelemből csókol, inkább bánatot és szomorúságot érzek. Lassan eltolom, és ismét szemeibe nézek.
- Beszélnünk kell - hangja határozott, s rendkívül mély.
- Baj van? - nézek rá nagy szemekkel.
- Én...én, már nem szeretlek. Szakítani akarok - formálja meg Vernonnie rózsaszín telt ajkaival a szavakat, ám egy pillanatig sem néz a szemembe.
- Hogy mi? Miért? - kérdezem és a szemeimbe könny gyűlik, torkomba pedig egy óriási gombóc költözik, ami úgy érzem, nem fogja engedni, hogy megszólaljak.
- Hogy mi? Miért? - kérdezem és a szemeimbe könny gyűlik, torkomba pedig egy óriási gombóc költözik, ami úgy érzem, nem fogja engedni, hogy megszólaljak.
- Kérlek, menj el - közli már-már ridegen, de egy cseppnyi érzelem sem látszik az arcán. Fel sem tudom fogni igazából, hogy mit mond. Hisz az előbb megcsókolt... Mintha valami robot lenne és ezek a szavak belé lennének programozva.
- De, mi történt? – kérdezem ismét. Nem bírom a könnyeimet visszatartani. Kövér, sós könnycseppek kezdenek végig folyni az arcomon, már nem tudom és nem is akarom elrejteni az érzelmeimet. A lábaim kezdenek egyre gyengébbé válni, félek, hogy bármikor kicsúszhatnak alólam…
Felnézek rá, de ő elfordítja a fejét, arcán fájdalom tükröződik vissza, hiába akarja leplezni.
- Vernon.. - próbálkozom.
- Kérlek, ne nehezítsd ezt meg. Menj el most! - mutat az ajtó felé. Kifújom a levegőm és megpróbálom összeszedni magam. Próbálom valahogy kiegyenlíteni a légzésem, de nem megy. Hisz most mondta a szemembe életem egyetlen értelme, hogy már nem szeret. A legrosszabb rémálmom válik valóra ezekben a percekben. Ahogy kisétálok az ajtón, szinte érzem, ahogyan a szívem apró kis darabjai a padlóra hullnak és még több darabra törnek, amit már soha senki nem tud újra összeragasztani. El akarok tűnni... El akarok futni az egész világ elől, de fogalmam, sincs hová mehetnék. Fogalmam sincs, merre mennek az összetört szívek...
*2020. Június 16.*
Sietősen, a kapucnimat feltéve távozom a munkahelyemről. Letelt a műszakom és egy percet sem akarok tovább itt tölteni ezen a helyen.
- Joshua! - hallok egy hangot a hátam mögül. Lassan, egy nagy levegőt véve fordulok meg és a már megszokott művigyort felfestem.
- Bocsi, hogy így a nap végén, de nekem is most telefonáltak, hogy holnap 10-re jön egy vendég, akit majd fel kell öltöztess a fotózásra.
- Hát nagyon örülök neki.. - sóhajtom fáradtan.
- Menj haza, pihenj. Hosszú napod volt!
- Azt teszem! Jó éjt - köszönök el sietősen, majd folytatom az utam a parkoló felé. Bosszankodva kutatok a táskámban a kocsi kulcsomat keresve, ami szinte biztos, hogy a legalján helyezkedik el. Mire végre megtalálom, oda érek az autómhoz is. Egy gombnyomással feloldom a zárat és bepattanok. A táskámat az anyósülésre dobom és a slusszkulcsot a megfelelő helyre dugom, hogy az autó beindulhasson. Holnap is hosszú nap vár rám. Egy újságnál dolgozom öltöztetőként. Egy nap van, hogy akár 30 embert is fel, átöltöztetek, ami nem egy könnyű feladat. Tele van a várólistám sztárokkal, akik folyton nyafognak.. Nem egyszerű valami tökéleteset alkotni nekik, ezért nagy a nyomás.
A gázra lépve kikanyarodom a parkolóból és hazafelé indulok a sötét utakon. Megint egy üres lakásba fogok hazaérni, ahol nem fog várni egy lélek sem. 2 éve szingli vagyok ugyanis egy akkora csalódást nem volt könnyű kiheverni. A szívem még mindig darabokban van. Vernonnal egy fotózásukon ismerkedtem meg még 5 éve. A kapcsolatunk elég idilli volt. Imádtuk egymást, amikor turnéra mentek pedig mind ketten majd belehaltunk a távolságba. Aztán az utolsó turné után kirúgott azzal, hogy ő nem szeret. Azóta nincs senkim. Nekem ő volt, a nagy Ő. Még mindig rohadtul fáj. Főleg az, hogy nem tudom mai napig az okát. A Seventeen idén befejezte pályafutását. Remek és sikeres éveket tudhatnak a hátuk mögött, s ez az eredmény nagyszerű. Mind kiváló emberek egytől egyig. Haragszom Vernonra, amiért nem magyarázta meg a szakításunk okát, de attól még csodálom. A cipőmet lerúgva dőlök le a kanapémra. Szánalmas. Itt vagyok 25 évesen egyedül a lakásomban, ahol nem vár senki. Már csak 10 macska hiányzik innen. A távirányítót a kezembe véve kezdek kapcsolgatni a csatornák közt, de mivel egy értelmes műsor sincs, inkább úgy döntök, zuhanyozni megyek. A fürdőmbe sétálok, a cuccaimat a földre dobva nyitom meg a vizet. Amint sikerül beállítanom a megfelelő hőfokot, alá lépek és élvezem, ahogyan a forró vízcseppek eláztatják az egész testemet, ezzel ellazítva feszült izmaimat. Egy jó 10 perc meditálás után elzárom a vizet, s törölközőt kötve a derekamra, a szobába lépek. A szekrényből gyorsan kikapok egy bővebb szabású fekete pólót, aztán egy boxert, s beléjük bújok. Lekapcsolok mindent, majd a hálóba lépkedek. A nagy franciaágyamhoz botorkálok, és szó szerint belezuhanok. 5 perc szenvedés után sikerül emberi módon elhelyezkedni, így leoltom a lámpákat. Pár percen belül el is ragad az álom. Másnap reggel telefoncsörgés fülsüketítő hangjára riadok fel. Nyűgösen megdörzsölöm a szemeimet, nyújtózok egy nagyot, majd a készülékért nyúlok. Pislogok párat a képernyőt nézve, ugyanis még nem teljesen tiszta a látásom. Mikor a főnököm nevét megpillantom, egyből kipattan mindkét szemem és felülök az ágyban. Veszek egy nagy levegőt, majd végighúzom az ujjamat a képernyőn.
- Jó reggelt Hyung. - szólok bele, miközben a hajamba túrok.
- Neked is Joshua. Ne kapj szívrohamot, nem késel el, csak gyere be hamarabb, mert a mai fotóalany is hamarabb jön.
- Ohh... oké. Mindjárt elkészülök. Körülbelül 20 perc múlva bent vagyok.
- Rendben - mondja, majd leteszi. Sóhajtva megrázom a fejemet és az éjjeliszekrényre teszem a telefont. Nagyon nehezen, de megszakadok a pihe puha ágyamtól. A mamuszomba bújva a fürdőbe csoszogok. Elvégzem a reggeli teendőimet, majd a szekrényemhez lépek valami elviselhető szett reményében. Kikapok egy fekete szakadt farmert egy fekete pólóval, és egy piros kockás inggel, majd felhúzom a fehér Adidas cipőmet, s készen is vagyok. A nyakamba akasztom a belépő kártyám, ami az ottani hülye beléptető rendszer miatt mára az életem fontos része lett, ugyanis ha azt elhagyom, nem igazán tehetem be a lábam a munkahelyemre.
A munkába menet megállok egy kávézónál, megveszem a szokásos reggeli kávémat, utána újra kocsiba pattanok. Igaz azt mondtam Hyungnak, hogy 20 perc, de szerencsére jóban vagyok vele, mert ez nem igazán volt 20 perc. A tegnapihoz képest, pár fokkal nagyobb kedvvel lépek be az épületbe. A recepción lehúzom a kártyámat és a lift felé veszem az irányt.
- Joshua! 20 perc múlva itt van Mr. Hansol! - rohan utánam Tae, az egyik munkatársam. Ereimben megfagy a vér, és kitágult pupillákkal meredek rá, mint valami most szabadult pszichopata.
- Hogy kicsoda? - formálom meg a szavakat lassan, ami elég ijesztő lehet és biztos valami debilnek néz, de nem tudom felfogni az újonnan érkezett információt.
- Hansol Vernon. Tudod... Seventeen..
- Tudom ki az, de... miért?
- Mert fotózása lesz? - tárja szét a kezeit és amolyan *teholélsz?* fejjel néz rám.
- Picsába.. Picsába.. Picsába.. - hajtogatom idegesen és berohanok a saját kis birodalmamba, vagyis a ruhás helyiségbe. Fel le kezdek járkálni, közben gondolkozok. Beteget kell jelentem. Ez az! Azt mondom JunSeonak, hogy iszonyúan beteg vagyok, úgyhogy ma nem jövök be. De akkor nem kéne meglátnia... Amilyen gyorsan csak tudom, összekapom a cuccaim és már a kilincs felé nyúlok, mikor a drágalátos főnökömmel találom magam szemben.
- Fenébe.. - szűröm ki a fogaim közt.
- Örülök, hogy be tudtál jönni! - mosolyodik el szélesen.
- Kérlek JunSeo.., ne kelljen ma dolgoznom! Mindent megteszek, túlórázok is, felőlem lehet kevesebb a pénz is, csak ma ne kelljen dolgoznom! - teszem össze a két kezem, s boci szemekkel ránézek.
- Neked mi bajod? - vonja össze a szemöldökét.
- Kérlek, hagy öltöztesse ma más Vernont! Nagyon szépen kérlek!
- Joshua.. Te vagy a legjobb! Neked kell ezt megcsinálnod!
- Ahh... - sóhajtok lemondóan és az egyik forgószékembe roskadok le.
- Figyelj, tudom, miért nem akarod. Két éve tele volt veletek az újság..
- Megcsinálom. Csak egy kicsit hagyj egyedül... - motyogom, majd két könyököm az asztalra teszem, arcomat pedig a tenyereimbe temetem.
- Mi a szart fogsz csinálni Josh? - suttogom leginkább magamnak.
Tudom, hogy már két év eltelt, de iszonyúan szerettem. Szerelmes voltam belé, fülig. Én voltam a legboldogabb ember a világon, ő pedig azt hittem, hogy ugyanígy érez. Hát rá kellett jönnöm, hogy közel sem táplált irántam olyan érzéseket, mint azt én gondoltam. Simán póker arccal a szemembe mondta, hogy nem szeret. Még mindig előttem van az arca. Nem tudom mennyi ideig lehettem ott a forgószékemben, de már csak halk kopogásra és ajtónyitódásra lettem figyelmes…Nem merek odanézni. Fel fog ismerni. Istenem mi lesz ebből... Lassan felemelem a fejemet és meglátom Őt. Haja most kicsit hosszabb mint amire emlékeztem, de ugyanolyan. A stílusa sem változott nagyot, bár ez a visszafogottabb változat, ugyanis egy szűk fekete farmer simul vékony lábaira, míg a felsőtestét egy fehér ing takarja. Fekete vászonkabátja egészen a térdéig ér, kezei pedig hanyagul a kabát zsebében pihennek. Szemei értetlenséget és meglepettséget tükröznek, rózsaszín, még mindig rohadtul érzéki és vonzó ajka „o” alakot formáz. Felismert. Hát hogyne ismert volna fel... 3 évig jártunk és sülve-főve együtt voltunk, bár akkoriban nem támogatta túl sok ember a kapcsolatunkat, ráadásul a rajongói is utáltak.
- Kérlek, ne mondj semmit. Én elvégzem a munkámat, aztán mehetsz.. - nem nézek csodás barna szemeibe pedig minden vágyam, hogy újra elmerülhessek bennük. Leveszi a kabátját, majd ledobja az itt lévő bőrkanapéra és leül a kanapéra. A hasamban görcs keletkezik, amit elég furcsának tartok ennyi év után. Muszáj az arcát néznem. Tökéletes ívű állkapcsa egy pillanatra elvonja a figyelmemet, de belül felpofozom magamat, így hamar észhez térek. Akaratomon kívül is a szemeibe nézek, amik még mindig értetlenül néznek rám. Megköszörülöm a torkomat és hozzálátok a munkámhoz.
- Sajnálom - búgja mély hangján mire megáll a kezem a nagy keresgélésben, s ismét íriszeibe fúrom tekintetemet.
- Ne hazudj nekem többet Vernon. - rázom meg a fejemet, majd próbálom a felugró fájdalmas képeket figyelmen kívül hagyni, de nem megy.
- Nem hazudok. Őszintén sajnálom. Kerestelek. Mindent felkutattam, a lakásodat, a munkahelyedet, de nem találtam semmit.
- Új életet kezdtem. Elköltöztem, ráadásul munkahelyet váltottam. Szöult is itt akartam hagyni, de túlságosan szeretem.
- Nem minden úgy volt, ahogyan azt hiszed.
- Nem érdekel Vernon. Vége. Túlléptem - hazudom, és folytatom a ruhák között keresgélést. Csendben vár. Amint megtaláltam a stílusához illő szettet, átadom neki szótlanul. Nyújtja a kezét, ami súrolja az enyémet. Amikor bőréhez érek, mintha áramütés érne. Szinte minden beugrik és az emlékképek, mint egy film játszódnak le az agyamban. Az első randink, az első csókunk, az első közös esténk, az a sok romantikus gesztus, ajándék... Minden... Miért talált rám megint?!
- Én ezt nem tudom.. - sóhajtok és elkapom a kezem.
- Megmagyarázhatom? - szegezi nekem a kérdést.
- Nem! Nincs mit megmagyarázni! Szerettelek az életemnél is jobban, de te engem nem! Oké, felfogtam, tovább léptem. Minek jössz most ide, felszakítani a sebeket? - emelem fel a hangomat és hadonászni kezdek. Fájdalmat sugárzó szemekkel néz rám, de fogalmam sincs miért. Akkor rideg volt. Most miért tesz, úgy mintha érdekelné?
- Öltözz át, mentem - motyogom rá sem nézve, de ő még mindig engem figyel. Kifelé indulnék, de elkapja a karomat.
- Nem akartam felszakítani a sebeket, ne haragudj. Én nem tudtam, hogy itt dolgozol..
- Most már tudod..
- Kérlek, had magyarázzam meg...
Nyílik az ajtó és egy nő dugja be a fejét.
- Vernon gyere, mert már mindenki készen áll - néz a fiúra.
- Megyek, csak át kellene öltöznöm. - pillant rám, majd elenged és az ajtó felé indul.
- Oké, majd keresünk egy szobát. - mondja a nő, s kimegy.
- Nem fogom annyiban hagyni ezt - mondja és bezárja maga után. Hihetetlen. Idejön és csupán a jelenlétével ismét darabokra töri a szívemet. Mire jó ez? Miért akarja, hogy tönkremenjek?
- Joshua.. Jól vagy? - nyit be Kimseok, majd méregetni kezd aggódóan. Ő az egyik legjobb haverom, aki itt dolgozik fotósként.
- Nem - roskadok le a fekete bőrkanapéra, pont oda, ahol Vernon ült pár perccel ezelőtt. Orromba kúszik bódító férfias illata, ezzel ismét felidézi a fájó emlékeket. Amikor összebújva feküdtünk a kanapéján egymás arcát tanulmányozva, vagy amikor a vizsgáim nem sikerültek az egyetemen, és csak az ő izmos karjai közt találtam vigaszt.
- Akarsz beszélni róla? - szólal meg már mellettem ülve, mire kicsit megrezzenek. A gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy közelebb jött.
- Újra találkoztam Vernonnal - számban valami keserű íz fut össze, ahogyan kimondom ma már sokadszorra a nevét.
- Uhh, az durva lehetett. És?
- Meg akarta magyarázni.. azt mondta, hogy sajnálja.
- Miért nem hallgattad meg?
- Erre nincs magyarázat! Egyik pillanatról a másikra azt mondta, hogy nem szeret... Ezt akkor kellett volna megmagyaráznia! - csapok a térdeimre hisztérikusan.
- Ez igaz. De én a helyedben meghallgattam volna.
Váratlanul halk kopogás töri meg a csendet és Hye, az egyik asszisztens nyit be.
- Joshua, megjött a kettő órára bejegyzett vendég. A megbeszélt szettet kéne hoznod, a hármas szobába.
- Megyek – sóhajtok fel, majd megsimogatom Seok vállát, s Hye után eredek.
- Ez is rohadt hosszú nap lesz.. – sóhajtom az ajtó előtt, és belépek a helyiségbe, ahol már megint egy újabb hírességet vár...
Alig várom, hogy az óra este hetet üssön, és leléphessek. Ma közel tíz embert kellett felöltöztetnem, a kezem, pedig majd´ leszakad a helyéről. Felkapom a kabátomat és a lift felé indulok.
- Joshua! Hétfőn reggel nyolckor kezdesz, aztán délben szabad vagy, mint a madár, mert egy fontos megbeszélésem lesz - lihegi Hyung, aki futva ér utol.
- Rendben. Jó hétvégét.
- Neked is - mosolyodik el. Szerencsére csilingel a lift, ezzel azt jelezve, hogy mindjárt nyílik az ajtó és be is szállhatok. Könnyedén jutok le a földszintre, ahol intek egyet a recepciósnak, lehúzom a kártyámat és a kabátom zsebébe turkálva a kocsi kulcsomért, indulok meg a parkolóba. Amint odaérek, egy alakot pillantok meg a kocsimnak dőlve. Mivel már este van, elég kötöttek a látási viszonyok és eléggé meg is ijedek, de ahogy közelebb érek, felismerem az illetőt, s fújtatok egyet.
- Mit akarsz? - állok szembe vele és a csillogó, barna szemeibe nézek.
- Hogy hallgass meg.
- Nem - makacskodok, majd a kilincshez nyúlok, de elállja az utamat. Hangos telefoncsörgés zavarja meg a feszült párbeszédünket. Kicsúsztatom a zsebemből a mobilt, és mikor a nővérem nevét látom meg a kijelzőn, hálát adva az égnek csúsztatom végig az ujjam a képernyőn.
- Szia, öcsi! Mikor végzel?
- Mennék már haza, csak van egy-két akadályozó tényezőm - emelem a tekintetemet a férfira, aki régen rengeteget jelentett nekem, azonban most egy kanál vízben meg tudnám fojtani.
- Siess, mert itt vagyok a háznál és nem hoztam a kulcsom.
- EunWoo veled van? - utalok, a három éves tündéri unokahúgomra.
- Most nincs. Az apjával van.
- Oké, sietek! - zárom le a beszélgetést.
- Mennem kell, Vernon kérlek, engedj! EunWoo és a nővérem a házamnál vannak - hazudom.
- Mikor lettél, te ilyen makacs? - sóhajtja, majd arrébb áll. Bepattanok a volán mögé és lehúzom az ablakot.
- Talán akkor, mikor egy fasz darabokra törte a szívemet - mondom szemrehányóan, s beindítom a kocsit, majd gázt adok. Fogalmam sincs, mit képzel magáról. Már kezdeném leküzdeni azt a mardosó űrt, ami a szívemben tartózkodik jó ideje, erre előkerül és meg akarja magyarázni. Két év után... Akkor kellett volna, nem pedig most. Dühösen megrázom a fejemet, s tartok tőle, hogyha most valaki látna, egy elmegyógyintézetes őrültnek nézne. Sűrűket pislogva kanyarodok be a parkolóba, ugyanis annyira fáradt vagyok, hogy úgy érzem, mintha a szemembe egy kiló homokot szórtak volna. Leállítom az autót, világítást pedig lekapcsolom. Megmarkolom a kormányt, és homlokomat annak támasztom. Nem tudom, mire várok. Talán arra, hogy itt tudjam hagyni az érzéseimet, s egy széles mosolyt a számra csempészve indulhassak el a nővérem felé... Tudom, hogy ez nem fog sikerülni. Túlságosan felkavart Vernon felbukkanása. Nekem ő volt a nagy Ő. Amikor turnén volt, sokat sírtam, mert nagyon hiányzott. Minden este skypeoltunk és alig vártam, hogy hazajöjjön. Aznap be voltam zsongva. Azt sem tudtam, hol áll a fejem. Mindenkinek neki mentem, és mindent kiejtettem a kezemből a bambulásom miatt. Nagyon el voltam varázsolva. Alig vártam már, hogy délután legyen, s átmehessek hozzá. Annyi idő után csak azt akartam, hogy újra érezhessem az illatát, halljam újra búgó hangját, ahogy azt mondja nekem, szeretlek. De hiába vártam ezt. Az egyetlen számomra létfontosságú szót a szájából. Többet, nem mondta nekem...
- Öcsi! - kezd el kopogni az ablakon MinJu. Hirtelen megugrok, majd a hajamba túrok és kifújom a levegőmet.
- Megyek - motyogom, majd kiszállok az autóból. Lezárom, s megölelem a nővéremet.
- Felmegyünk? Már egy ideje itt ácsorgok, és a szöuli őszi este, nem kíméletes - dörzsöli meg a karját.
- Bocsi - húzom el a számat, majd megnyomom a megfelelő gombot, ami beenged a társasház aula részébe. Csöndben felsétálunk az ajtómig és miután becsukódik mögöttünk az ajtó, a nővérem rákezd.
- Ki tartott fel? Miért voltál olyan furcsa a telefonban? Fiú? - hadarja olyan gyorsan, hogy szinte összefolynak a szavai.
- Noona, kérlek, nyugodj le, terülj el a kanapén, vagy mit tudom én. Hozzak inni?
- Aha, gyümölcslé jól esne - vágódik le a pihe-puha ülőalkalmatosságra.
- Oké, mindjárt hozom - sietek be a konyhába.
- Addig mondhatnád! - kiabál utánam.
- Fogd már be két percre! - nevetem el magam. Leveszek a fölső polcról egy poharat, teleöntöm narancslével, mivel tudom, hogy az a kedvence. Felemelem a poharat, leoltom a villanyt és a kezébe nyomom a folyadékot.
- Köszi! Na, mondd! - pakolja a lábait törökülésbe, az ölébe pedig egy díszpárnát helyez.
- Ma bent járt Vernon.. - sóhajtom, és a szemébe nézek. Egy pillanatra megáll a kortyolgatásba, s köhögni kezd.
- Meg ne fulladjál már! - nevetek fel a tesóm szerencsétlenkedésén.
- Hogy Hansol? Az a rohadék?
- Hát… így is fogalmazhatunk - töprengek a plafont tanulmányozva.
- És?
- Megvárt munka után. Azt mondta, hogy sajnálja és kérte, hogy megmagyarázhassa.
- Remélem, jól elhajtottad!
- Igen.
- Büszke vagyok rád! - emeli fel a kezét pacsira várva, mire belecsapok, utána elmosolyodok.
- Ajjaj - kezd méregetni.
- Mi van? - vonom össze a szemöldökömet.
- Te még mindig? - kerekednek el barna íriszei.
- Mi mindig? Noona, kommunikáljál már úgy, mint egy rendes ember! - förmedek rá.
- Szereted - jelenti ki, mintha ez egy tény lenne. Sajnos tényleg az, de ezt minél előbb ki kell vernem a fejemből.
- Jaj, MinJu én nem tudom, mit csináljak… Őrülten szerelmes voltam belé! Ez nem olyan, ami hamar elmúlik! - kétségbeesetten pillantok a nővéremre, aki aggódva méreget.
- El kell felejtened. Hidd el Josh, ebből csak rosszul jöhetsz ki! Ne felejtsd el, hogy dobott.
- Azt mondta meg tudja magyarázni.
- Jaaj, öcsi ne legyél már ilyen naiv! Ő mindent meg tud magyarázni!
- Tudom. Erősnek kell lennem. Ha bedőlök neki, a végén még ismét pofára ejt, és én összeomlok megint...
- Na, akkor belezem ki! - csapja le az üvegpoharat az üveg asztalra. A nővérem mindig is harciasabb és erősebb volt, mint én.
- EunWoo hogy van? - váltok gyorsan témát mielőtt túlságosan felhergelné magát.
- Jól. Remélem, az apjával nem szedték szét a lakást..
- Ha nagyon aggódsz, menj csak nyugodtan.
- Nem fogsz agyalni azon a balféken?
- Nem tudom.. - mosolyodok el halványan.
- Jaj öcsi, féltelek… - ölel meg.
- Tényleg ennyire törékeny lennék? - nevetek fel.
- Igen! Tudom, hogy erősnek akarsz mutatkozni, de tudom, hogy megszédítenek azok a világhíres barna szemek.
- Ne is mondd - rázom meg a fejemet, mert ismét emlékek hada kezd felsorakozni a szemeim előtt.
- Azt ajánlom, szívj el egy jointot és aludj! - kuncog.
- Nem vagy te normális! - nevetek fel és kinyitom az ajtót.
Felveszi a bőrkabátját, majd még egyszer megölel és kisétál az ajtón. Mosolyogva megvárom, míg eltűnik a látóteremből, s bekulcsolom az ajtómat. Imádom a nővéremet, de néha nincs ki a négy kereke... Mivel eléggé lefárasztott a mai nap, meg persze a nővérem is, úgy döntök, hogy gyorsan letusolok, megnézek egy filmet és majd elalszok, mikor az emlékeim hagynak..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése