Szívmegállás (Jungszta)

Fáradtan esek be az épületbe, ahol az a bizonyos rendezvény lesz. Egy életcélom volt eljutni Dél-Koreába, és még nagyobb jegyet szerezni, s eljönni ide. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán sikerülhet, ám mégis itt állok most, remegő lábakkal. Alig álok, az izgalom eluralkodik a testemen, végül moccanni sem bírok. A biztonsági őr hősiesen hozzám siet, megkérdi mi a baj, azonban mintha a fülem nem lenne képes feldolgozni a nekem mondott segítőkész szavakat. Zavartan ránézek, majd újra vissza az ajtóra, mi előtt már gyülekeznek az emberek. Segítségkérően a férfire nézek, ki kiveszi a felé nyújtott belépőt a kezemből. Nem válaszol, tekintete komorodik, ugyanakkor eszébe sem áll elsétálni bunkó módon, inkább megragadva a felkaromat tuszkol el az ajtóig. Nem beszélgetünk, szótlanul figyelem minden cselekedetét, de a felkaromat már-már lilásra szorítja. Kinyitja az ajtókat, amin szó szerint benyom, ezután visszazárja, s nem jön utánam. Ennél is nagyobb sokkba esek, ugyanis két fiatal lány kuncog előttem, a telefonjukon valamit nagyon nézve.
 - Oppa ma vajon helyes lesz? - sóhajt hatalmasat a rövidebb hajú, mire felmorgok, hiszen akármelyikről is van szó, mindig jól néznek ki. Percek múlva megjelenik a férfi - a biztonsági őr, ki eddig "kísérgetett" -,ó egyik kollégája, s kedvesen rám mosolyog. Viszonzom az apró gesztust, majd már jóval oldottabban a nyakamba akasztom az eddig kezemben szorongatott kis kártyámat. Az őr int a másik kettő lánynak, akik egymás kezét szorongatva indulnak meg felénk. Miközben pislogás közben kémlelem őket, megrezzen a zsebemben tartott mobilom, amire megijedek, s kikapva onnan, megnyitom a kapott üzenetemet.

"Nekem aztán nehogy a padlót nyald fel ahelyett, 
hogy felkapod, s futsz vele hazáig!" - olvasom az üzenetben, 

amit az egyik kedves barátnőm küldött.

"Ne aggódj, maximum idegességember ráájulok!:) 

Nem lesz ciki" - küldtem a választ két perccel később, 

majd inkább némítottam a telefonomat.

Most a táskámba süllyesztettem a készüléket, miután a férfitól megkapom a belépőkártyámat, minek a segítségével bátran közlekedhetek az épületben. El sem hiszem, hogy végre láthatom őket. Istenem, annyira izgatott vagyok!
 - Kérem, kövessenek. A srácok készülődnek, szóval addig a meeting helyére megyünk - mondta miután elindultunk, majd kinyitott egy ajtót a folyosó közepén. - Itt bent lesz, előre álljanak a kijelölt helyre. A többi fan is nemsokára érkezik, csak nekik még legalább húsz perc.
Ezután magunkra hagyott minket, s a másik két lányka elém nyomult, szóval harmadik leszek. Nem bánom, legalább addig leadom a feszkót magamról, és nem ájulok el.

***

A többi ARMY is megérkezett legalább tíz perce, a fiúknak sem kell több, én pedig nem, hogy leadtam a feszültséget, még jobban ideges lettem. A vérnyomáson az egekben volt, a szívem pedig zakatolt, amikor felcsendültek az új album első dallamai. A srácok kijöttek, meghajoltak, bemutatkoztak, váltottak velünk pár szót, próbálták oldani a hangulatot, már amennyire lehetett...
Eljött a pillanat, amikor lehetett menni. A lábaim földbe gyökereztek, meg is szédültem egy pillanatra, amikor én kerültem sorra. Az őr noszogatott, hogy kiraknak a fanmeetingről ha nem mozdulok, Jin is rendesen beijedt, hiszen hozzá kellett volna először mennem, de mivel a szívem rohamot akart kapni, jócskán lassan mozogtam.
 - Nyugi Veszta. Semmi baj nem lesz... Mind tud egy picit angolul... rendben lesz... - nyugtattam magamat, miközben Jin felé battyogtam. Az a szerencsém, hogy Jungkook az utolsó... Lesz felkészülési időm.
 - Annyeonghaseyo~ - köszöntött boldogan a fiú, mi belőlem egy reszketeg kacajt csalt ki.
 - Sz-szia - hajoltam egy kisebbet, majd letelepedtem elé, ő pedig a kacsóimért nyúlt, amiket a markai közé fogott.
No, nem mondom, hogy nem könnyezett be a szemem a testi érintkezéstől, de jócskán kirázott a hideg.
 - Valami baj van? - kérdezte meg vonakodva, utalva a szerénységemre.
 - Nem-nem - szabadkoztam koreaiul. - Nincs baj, csak izgulok. Most találkozom veletek először - folytatom angolul, amin meghökken, de pár másodperc múlva kedvesen válaszol. Természetesen a mögötte álló úriember nem engedi, hogy sokáig társalogjak vele, így noszogat, hogy menjek már tovább Jiminhez.

***

És öt perc múlva már Monnie-től köszöntem el, s az utolsó tag felé vettem a lépteimet. Jungkook. A szexi és imádni való vigyorát lehetetlen volt az arcáról letörölni, szinte hívogatott a szemeivel. A tökéletessége most is tökéletesen kivehető minden porcikájából. A haja tökéletesen áll, a szemei mosolygósak, az ajkai pedig teltek és pirosak. A haja tökéletesen belőve, testén pedig csupa fekete ruha és kiegészítők virítanak. Egyszerűen imádom. Nem is tudok megszólalni... A fejem hasogat, a szívem ki akar ugrani a helyéről, az agyam üres, a lélegzetvételem is bent ragadt. Naná, hiszen mindenkit imádok, mégis ő a biasom, az UB-m, a kedvenc idolom a k-pop világában. Sosem gondoltam volna, hogy a velük való találkozás során érezhetem egyszerre jól, illetve rosszul magam. Jungkook előtt állva, mikor szólásra nyitottam a számat, hogy köszönjek, elsötétedett minden.
Fogalmam sincs mikor, mire kelhettem fel, de valami hideget éreztem a fejemnél, minek hatására kipattantak a szemeim, s egy hirtelen mozdulattan felültem. A fejembe hasít a fájdalom, mit valószínű az esés okozott.
 - Felkelt! - hallok meg egy ismerős hangot, bár ezt a koreai szót még pont értem, ám amit ez után mond, érthetetlen számomra.
 - Hogy vagy? - guggol le mellém Rap Monster, s érdeklődik irántam angolul.
 - Jól... a fejem fáj és... - mondanám én tovább is, de Jungkook pont ekkor lép be az ajtón egy pohár vízzel.
 - Sok mindent láttam már, sírtak, ordítottak miattam, nevettek is, de még senki sem ájult el tőlem ennyire - villant egy vigyort, majd átnyújtja a vizet.

Ezt nem hiszem el...