Természetesen az élet megint nem kegyes hozzám, hiszen a saját, otthonnak nevezhető helyet fáj látni. Annyi emlék, annyi élmény köt hozzá, hogylegszívesebben elköltöznék, és az egyetlen ok, amiért nem tettem, az a fizetésem. Nem egyszerű vele a számlák kifizetése sem, nemhogy még elcuccolni a kecóból. Számomra szinte lehetetlen.
A táskámat a szekrény mellé dobom, majd egy forró zuhany után bedőlök az ágyba. Szokás szerint álmatlanság ül a szememre, s az agyam kattogni kezd azon a bizonyos napon, mikor Ő itt hagyott. Tisztán emlékszem minden szavára, s a mai napig visszhangként konganak a fejemben. A lelkemet mardossák a gondolatok, lehetőségek hada, de választ senkitől nem kapok.
"- Wonho, ha most nem megyek el, az a te érdekedben lenne, nem pedig az enyémben. Menekülni akarok előled, előlünk, még, ha gyáva dolog is. Nem bírok megbarátkozni a gondolattal, hogy mi egyek vagyunk, hogy közös életünk van, hogy szeretjük egymást. El akarlak felejteni, mert nem akarlak szeretni. Családot akarok egyszer, gyereket, és mind a ketten tudjuk, hogy ez nem működhet két férfi között. Saját gyerek nem. Ezért inkább megfutamodom. Soha többé ne keress."
Sóhajtva fordulok a másik oldalamra, megpróbálva kiverni a fejemben megjelenő keserű, s boldog emlékképeket, mikre visszagondolva nem jó érzés, hanem gyötrő kín tör felszínre. Fáj, mert fél év után még mindig ugyanúgy emészt több ezernyi kérdés, miket senkitől sem tudok megkérdezni. Tőle végképp nem. Minden, amit elterveztem vele, most a lelkem legmélyén aszalódik össze, s kezdi meg útját a szívem felé, hogy a teher nehezebb legyen rajta. Aludni is, bárcsak annyit tudnék, hogy képtelen legyek álmodni. Nem akarok újra látni, mert félek erősebb késztetést fogok érezni arra, hogy megkeressem. Félek, hogy én rontottam el.
"- Wonho, nem tetted tönkre, ennek ilyen a teteje! - mutat mosolyogva a süti tetejére, min enyhén barnás lett a tészta. - Finom lett, meglásd! Nem akarom még egyszer azt hallani a szádból, hogy nem értesz hozzá, s, hogy elcseszed, ahogy minden mást is! Ez nem igaz! Tudod, hogy minden akkor megy a legjobban, ha sokat gyakoroljuk. Biciklizni sem csettintésre tanultál meg! tegyél meg minden tőled telhetőt, de nem vagy buta, sem kétbalkezes. Ügyes vagy, és hiszek benned!"
Sietve pattannak ki a szemeim, s ülő helyzetbe vágom magamat. Emlékek. Mindenhol csak emlékek. Már ötletem sincs, miként tudnám elfeledni, elküldeni őket melegebb éghajlatra, hogy többé ne térjenek vissza. Nem akarom, hogy tudatosan végezzem ezt a cselekvést, mert az agyam, netalántán a lelkem nem akarja elengedni Őt. Pedig ideje lenne már megadnia magát. Nem vagyok képes tovább ezt csinálni. Minden pislogásnál ő jut eszembe, még akkor is, ha teljesen ellenállok. Hihetetlen mire nem képes az elme. Mégis mit vár tőlem az élet? Miért nem hagy már nyugodni?
"- Wonho!"
Az ajtó felé kapom a fejemet, ahol a koromsötéten kívül nincs már semmi. Remek... képzelődöm is. Hajnali kettő van, én pedig még nem alszom. Hyungwon. Meddig fogsz még kínozni saját magaddal? Mikor hagysz már ténylegesen el? Elvitted a tested, de a lelkedet itt hagytad. Gyere érte, mert megőrülök.
"- Wonho!"
- Hyungwon! - kapom az ajtó felé ismét a fejemet, hol újból egy lélek sem áll, jár, vár. Miért csinálja az agyam? Szándékosan játszik egy őrült játékot, mit nem vagyok képes szabályozni, akárhogy is akarom. A spirituszom fele Hyungwonhoz tartozik. Az övé. Egyedül nem megy, nem vagyok képes megtartani. Egyszerűen kimondom; hiányzik.
Ma már nem alszom - kelek ki az ágyból ezzel a gondolattal. Valahányszor rémálmaim vannak, a nap már felkelőben van, s nem hagy aludni a redőny nélküli ablakon átsütő nap. A konyhába érve természetesen azon kapom magamat, hogy se kávé, se kenyér nincsen idehaza, így muszáj megjárni hajnalok-hajnalán a bolt-otthon távot is.
A cipőmet felhúzom a lábamra, felkapok egy kevés pénzt - remélhetőleg annyit, hogy kijöjjön belőle az, amit tervezek venni -, s elindulok lefelé a lépcsőházban. Alig bár saroknyira van egy kisbolt, ott pedig korán reggel szerencsére minden szokott lenni az esti utánpótlás miatt.
- Elnézést! - szabadkozom, hiszen a nagy sietségemben fellöktem egy fickót, kinek a fejét egy jókora kapucni takarja. Lehet nem is én voltam a hibás, hanem ő? Várjunk csak... nekem nagyon ismerős ez a pulóver.
- Hyungwon! - Mikor odakapom a fejemet, látom, hogy már nincs sehol. Képzeltem volna? Az álmatlanság bármire képes. Bezzeg boríték, az van. Akkor mégsem képzeltem. Valósnak kell lennie, ha egy papírkát itt tudott hagyni.
Sietve kapkodom jobbra-balra a fejemet, hátha itt van még valahol, ám mintha a föld nyelte volna el. A szívem szakad meg. Hyungwon, ezzel újabb dárdát dobtál belém. Miért nem mutatkozol előttem? Ugye ő volt az, s nem az agyam szórakozik velem?
A levelet felvéve igen érdekes dologra leszek figyelmes. Mintha semmi sem lenne benne pár papírfecnin kívül. Az az alak valószínűleg nem Hyungwon. Csak az agyam játéka, hiszen így találkoztunk először.
"- Ne haragudj! - guggolok le a srác elé, kit az imént sikerült felborítanom. Nem akartam, de egyszerűen felizgat, az első munkanap gondolata. - Shin Hoseok vagyok, éppen a munkába igyekeztem, majd kárpótlom valamivel, megígérem. Esetleg egy kávét megihatnánk, ha már ily pofátlanul felborítottam. Még a nevét nem tudom, de ha elmondja, lesz egy ennél is tökéletesebb napom - mosolygok a földön ülő férfire, aki igencsak kezdi zavarban érezni magát. Legalábbis az arca ezt mutatja.
- Chae Hyungwon - felelte, s tényleg tökéletessé tette az első munkanapomat."
- Shin Hoseok - olvasom el homlok ráncolva a boríték elején szereplő nevet, majd megbontom azt. furdal a kíváncsiság, mégis ki lehetett az az alak, aki szándékosan, vagy véletlenül jött belém. Nem akarok újra csalódni, hogy az agyam szórakozik velem, esetleg ez csak egy újabb álom. Nem tudom, mennyire viselné jól a szívem. Már így is nagy dolognak van kitéve. Életem legfájdalmasabb szakításának.
- Az álmaimban találkozunk - olvasom el az egy szem papíron szereplő mondatot, a szívem pedig nagyot dobban, de az a dobbanás ketté is töri. Ez Hyungwon írása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése